Oldal 124 [124]
A szöveg olvasása:
Bac
fie ungarit legatione Defperaté, collect
in nmim fortiqnmis, talí rere mutno fermone folan¬
bu: St har quy inprefentiornm cernituc, Ince per¬
dito, nídhíl on quod deters proneníri
homi¬
DE Ape
oblate, rolla fimmittere mori et, quid
po
nits, et quia loens preci mullus, fugi
omni:
uerendum nobis eft, fela infer ápfa rmere, movie
mortem inferre? “Bunguid non forking, ct now
inbecill#tatt rafus deputandns et noner® wiviliter
a
qugnanda occumbere non et mari, fel wiuere;
bane famam tantam, jane clironoméan, (xhigovo¬
zíny) id em heredítatem, wt a patríbus nonris
accepimus, noftis etiam relinquanms heredíbus.
Delemus, nobis faltem eredere experti
quit
copiaruns pancítate nonnamquam plusimos tranínas.
Trualidy plebis ane congregatio plurima ad cedem
oft tantum expofta, Seb et mars fugentem fppífüme
pethimit, Dimicantem fortiter protegit; hi enim
qui nobis fpplícantíbus non miferentur, ignovont,
neque mente percipint, quia níncere miden bom
ef, fperníncere nímís. fridi.
Bat Hoque exhoratione feunque anímas recveati,
tres in partes infidias ponunt, recta ípít flmánm
¥
franfemdo hemes in medios rmmt, chritfanornm
‘enim pluvim longa propter intermmntias expetatione
fatigali, per cava, nt riba recrearenbi, defcende¬
vant, Quos tanta hungavit relerítate confoderani,
. Quilnstom
at in gula cium transfigerent
equis fugam negarent ablotis, eoque illos Levins
perhimebant, qua fine eptis eos ete confpexerant.
AD ongmentum denímre perditionis djrítttanorum
nonnull plane
non parta infer eos erat difcordia,
hungariis non folum ymgnant non inferelant, fed
at proximt caderent . . .
A szöveg fordítása :
A magyarok tehát ettől a követségtől
vegy
ket, kölcsönösen ilyetén beszédekkel vigasz¬
kétségbe esve, egi
ve a legyitézebbe¬
taljik egymé
inkább Uhatik, mint hogy
elveszítsük ezt a napvilágot, a melyet most
st. Ha az embereknek semmi
8
ára nem
szemlélünk és mert a könyörgésnek semmi
helye, a menekülés reménye teljesen hiú,
a nyakat lehorgasztani a halált jelenti, ¬
mit féljünk attól, hogy a fegyverek közé
rohanjunk
s a halállal a halált terjesszük?
Vajjon nem a szerencsének, — és nem a
gyengeségnek, — rovandó-e fel a mi vesze
delmünk? Mert férfiasan harczolva elesni,
nem a halál, hanem az élet. Ezt a jó hírt,
ezt a elironomiát (zlgovonsíay) azaz örök¬
séget, amint őseinktől örököltük, úgy hagy¬
juk öröki
seinkre is. Magunkban kell, leg¬
alább magunkban, a tapasztaltakban meg¬
biznunk, a ki
k csekély seregekkel nem rit¬
kán többeket leterítettünk. Gyenge népnek
sokasága bizony többnyire csak a lemészá
lásnak van kitéve. És Mars is
a menekülőt
gyakran elpusztítja, a küzdőt erélyesen támo¬
gatja. Ezek pedig, a kik rajtunk esedezőkön
nem könyörültek meg, nem tudják és nem
veszik észbe, mert győzni jó, legyőzetni
nagyon
Ezzel a buzdítással tehát valahogy bátor¬
ságukat összeszedve, három részre oszolva,
cselt vetnek, maguk egyenesen átkelve a
folyón az ellenség közé rontanak. A legtöbb
keresztény pedig a követek hosszú virdsi¬
ban elfáradva, a táborban, hogy élelemmel
fölfrissítse magát, leszállott. Ezeket a magya¬
rok oly gyorsasággal szúrták le, hogy a
falatot a torkukban fúrták át. Némelyeknek
lovaikat elvéve lehetetlenné tették a futást,
és azokat annál könnyebben elpusztították,
mert észrevették, hogy lovaik nincsenek.
És végre a keresztények vesztének foko¬
zásúra közöttük nem csekély viszály folyt.
Némelyek épenséggel nemcsak, hogy nem
harczoltak a magyarok ellen, hanem fele¬
barátaik elestét . . .