Oldal 282 [282]
A politikai dimenziónál talán izgalmasabb téma, hogy a döntéshozói pozícióktól távol,
az emberek mindennapi élete során miért nem történik komolyabb változás zöld
ügyekben. Miért van az, hogy még a képzett, jól informált polgárok többsége is margi¬
nális, sokadrangú kérdésként tekint a környezeti ügyekre?
Az okok sokfélék, ahogyan mi, emberek is sokfélék vagyunk. Vegyünk sorra néhányat
a lehetséges magyarázatok közül, aztán időzzünk el az egyik legfontosabbnál!
Bár a rövidlátást kétségtelenül a politikusok fejlesztették tökélyre, a jövő leértékelése
az emberi gondolkodásra általánosságban is jellemző. Jobb ma egy veréb, mint holnap
egy túzok, tartja a közmondás. Hogy mi lesz néhány év vagy évtized múlva, azzal haj¬
lamosak vagyunk kevéssé törődni. A többséget hidegen hagyják az olyan kérdések,
mint hogy elfogy-e a magyar nép a következő kétszáz év során, vagy mi lesz a Kárpát¬
medence természeti értékeivel fél évszázad múlva. Az pedig szinte senkit sem érdekel,
hogy százezer év múlva kire és milyen veszélyt jelent majd a most eltemetett nukleáris
hulladék.
Meghatározó tényező a szegénység is. Aki nem tudja, lesz-e mit ennie holnap, vagy
miből fizeti be a számlákat jövő héten, az aligha tud a környezeti válság megoldásának
rá eső részével foglalkozni.
A környezet pusztításához nagyban hozzájárul az emberi felsőbbrendűség téveszméje.
Kultúránkban nagyon mélyen gyökerezik az a hit, hogy az ember különleges élőlény,
értékesebb, mint a többi faj, és az egész természet csupán arra való, hogy minket szol¬
gáljon. E nézet szerint nincsen erkölcsi vonatkozása annak, hogyan használjuk ki a
többi (nem-emberi) élőlényt és a természeti forrásokat. Bár Darwin óta pontosan tud¬
juk, hogy az ember nem áll a természet fölött, és semmivel sem különlegesebb, mint
bármely más élőlény a baktériumoktól a tölgyfán át a bálnákig, a teremtés koronájáról
szóló régi elképzelés makacsul tartja magát a közgondolkodásban.
Többen felhívták a figyelmet a megszokás negatív szerepére. Bármilyen pusztító hatá¬
sú is némely hétköznapi tettünk, nem sokat törődünk a következményekkel, ha ezt
tarjuk normálisnak. Nyilvánvalóan úgy véljük, nem lehet komoly gond az olyan gya¬
korlattal, ami a dolgok megszokott menetéhez tartozik hosszú ideje (évtizedek, vagy
akár évszázadok óta). A megszokás ráadásul elveheti a kedvünket életmódunk módosí¬
tásától. Sőt, az a legegyszerűbb, ha elhitetjük magunkkal, hogy valamely rossz dolog
feltétlenül szükséges, azon nem lehet változtatni. Ekkor ugyanis nem kell tennünk
semmit. Ha elfogadjuk, hogy energiaszükségletünk nem fedezhető megújuló források¬
ból, ha bebeszéljük magunknak, hogy élelmiszereinket csak ipari módon, tömeges ál¬
latkínzással és bőséges vegyszerhasználattal lehet előállítani, akkor minden mehet to¬
vább úgy, ahogyan eddig.
A fentiekhez szorosan kapcsolódik a felelősség megoszlása. Hajlamosak vagyunk azt
hinni, hogy a ránk eső erkölcsi felelősség annál csekélyebb, minél többen veszünk
részt valamilyen rossz dologban. Ha rosszalkodás közben óvódásként rajta kaptak va¬
282