Stranica 265 [265]
OCR
Az nem vitás, hogy a fejlődés általánosan elfogadott vonásai ráillenek az általunk ismert kultúrák történetére: mintázatuk az időben előrehaladva differenciálódik, és egyre összetettebb, egyre sajátosabb teljesítményre képesíti az azt hordozó népcsoportot, vagy akár egymást felváltó, egymás nyomába lépő népeket. De mi jelzi hanyatlásukat, és mi magyarázza a leépülés és a széthullás folyamatát? Belső feszültségek és külső hatások, melyek odáig így vagy úgy ösztönzőleg hatottak az adott civilizáció fejlődésére, miért vezetnek egy ponton túl a látszólag szilárd szerkezetek összeomlásához, leleplezve képtelenségüket a megújulásra? Az izgalmas kérdés vizsgálatára e dolgozat nem vállalkozhat, de nyilvánvaló, hogy a civilizációk életének ugyanolyan velejárója a hanyatlás és a pusztulás, mint az élő szervezetének. Vajon a Földközi-tenger keleti medencéje körül kibontakozó, majd lassan egységesülő antik civilizáció nagyszabású másodvirágzása, a modern Európa és az európai mintára épült mostani Kozmopolisz, fiatal kora dacára nem érkezett-e máris a dekadencia stádiumába, nem kell-e összeroppannia a példátlanul gyors fejlődést, erőszakos terjeszkedést kiváltó belső ellentmondások terhe alatt? A kínzó kérdés elől kétféleképpen is kitérhetünk. Mondhatjuk először azt, hogy a mi tudásunk különb, a mi teljesítményünk magasabb rendű a többiekénél, ezért is tudtunk legyőzni és beolvasztani minden más civilizációt. Ezzel a válasszal az a baj, hogy nem rendelkezünk olyan külső nézőponttal és mértékegységgel, melynek segítségével a különböző civilizációk teljesítményét összemérhetnénk. Biztosak lehetünk abban, hogy az egyiptomi Újbirodalom vagy Athén fénykorának bölcselői számos olyan szempontot tudnának felhozni, melyek a mi tudásunk silányságát, életformánk alantasságát bizonyítanák az ő szellemi vagy éppen testi fölényükhöz képest. Konfucse vagy Lao-ce pedig kétségbeesetten konstatálnák, hogy mindaz bekövetkezett, amitől ők meg akarták kímélni a népet. Mi esetleg nevetségesnek találnánk az ő érveiket, de hát éppen erről beszélek: minden nagy civilizáció a maga módján, a saját értékrendje szerint különb a többinél. Ami pedig világméretű terjeszkedésünket illeti, az éppen nem a siker bizonyítéka. Ezt nem az özönfajok és gyorsan eltűnő hódító birodalmak példája mondatja velem, hanem az általunk felidézett, de ellenőrzésünk alól máris kicsúszott pusztító folyamatok, mint az ökológiai válság és az Európát elsöpörni készülő új népvándorlás tapasztalata. Mondjuk inkább azt, hogy a halandóság csak a zárt, helyi kultúrák múltbeli fejlődésére érvényes, és velünk valami merőben más kezdődik, mert mi nem egy véges civilizáció vagyunk a sok közül, hanem az emberiség közös jövője. Mint látni fogjuk, közvetlen elődeinket, a huszadik század humanista gondolkodóit (és imperialista politikusait) éppen ez a meggyőződés töltötte el olyan bizakodással, amit két világháború borzalmai sem tudtak megingatni. Különben hogyan írhatta volna le 1947-ben, Hiroshima és a haláltáborok után két esztendővel, az Egyesült Nemzetek kulturális világszervezetének alapdokumentumában az angol tudós, Julian Huxley az alábbi sorokat: ,,...minél egységesebb az emberi hagyomány, annál gyorsabb haladásra van lehetőség: több elkiilonült vagy versengő vagy akár kölcsönösen ellenséges hagyomány nem lehet olyan ha265
