Stranica 265 [265]
Az nem vitás, hogy a fejlődés általánosan elfogadott vonásai ráillenek az általunk is¬
mert kultúrák történetére: mintázatuk az időben előrehaladva differenciálódik, és egyre
összetettebb, egyre sajátosabb teljesítményre képesíti az azt hordozó népcsoportot,
vagy akár egymást felváltó, egymás nyomába lépő népeket. De mi jelzi hanyatlásukat,
és mi magyarázza a leépülés és a széthullás folyamatát? Belső feszültségek és külső
hatások, melyek odáig így vagy úgy ösztönzőleg hatottak az adott civilizáció fejlődésé¬
re, miért vezetnek egy ponton túl a látszólag szilárd szerkezetek összeomlásához, le¬
leplezve képtelenségüket a megújulásra? Az izgalmas kérdés vizsgálatára e dolgozat
nem vállalkozhat, de nyilvánvaló, hogy a civilizációk életének ugyanolyan velejárója a
hanyatlás és a pusztulás, mint az élő szervezetének. Vajon a Földközi-tenger keleti
medencéje körül kibontakozó, majd lassan egységesülő antik civilizáció nagyszabású
másodvirágzása, a modern Európa és az európai mintára épült mostani Kozmopolisz,
fiatal kora dacára nem érkezett-e máris a dekadencia stádiumába, nem kell-e összerop¬
pannia a példátlanul gyors fejlődést, erőszakos terjeszkedést kiváltó belső ellentmon¬
dások terhe alatt?
A kínzó kérdés elől kétféleképpen is kitérhetünk. Mondhatjuk először azt, hogy a mi
tudásunk különb, a mi teljesítményünk magasabb rendű a többiekénél, ezért is tudtunk
legyőzni és beolvasztani minden más civilizációt. Ezzel a válasszal az a baj, hogy nem
rendelkezünk olyan külső nézőponttal és mértékegységgel, melynek segítségével a
különböző civilizációk teljesítményét összemérhetnénk. Biztosak lehetünk abban, hogy
az egyiptomi Újbirodalom vagy Athén fénykorának bölcselői számos olyan szempon¬
tot tudnának felhozni, melyek a mi tudásunk silányságát, életformánk alantasságát
bizonyítanák az ő szellemi vagy éppen testi fölényükhöz képest. Konfucse vagy Lao-ce
pedig kétségbeesetten konstatálnák, hogy mindaz bekövetkezett, amitől ők meg akar¬
ták kímélni a népet. Mi esetleg nevetségesnek találnánk az ő érveiket, de hát éppen
erről beszélek: minden nagy civilizáció a maga módján, a saját értékrendje szerint kü¬
lönb a többinél. Ami pedig világméretű terjeszkedésünket illeti, az éppen nem a siker
bizonyítéka. Ezt nem az özönfajok és gyorsan eltűnő hódító birodalmak példája mon¬
datja velem, hanem az általunk felidézett, de ellenőrzésünk alól máris kicsúszott pusz¬
tító folyamatok, mint az ökológiai válság és az Európát elsöpörni készülő új népván¬
dorlás tapasztalata.
Mondjuk inkább azt, hogy a halandóság csak a zárt, helyi kultúrák múltbeli fejlődésére
érvényes, és velünk valami merőben más kezdődik, mert mi nem egy véges civilizáció
vagyunk a sok közül, hanem az emberiség közös jövője. Mint látni fogjuk, közvetlen
elődeinket, a huszadik század humanista gondolkodóit (és imperialista politikusait)
éppen ez a meggyőződés töltötte el olyan bizakodással, amit két világháború borzalmai
sem tudtak megingatni. Különben hogyan írhatta volna le 1947-ben, Hiroshima és a
haláltáborok után két esztendővel, az Egyesült Nemzetek kulturális világszervezetének
alapdokumentumában az angol tudós, Julian Huxley az alábbi sorokat: ,,...minél egy¬
ségesebb az emberi hagyomány, annál gyorsabb haladásra van lehetőség: több elkiilo¬
nült vagy versengő vagy akár kölcsönösen ellenséges hagyomány nem lehet olyan ha¬
265