Oldal 227 [227]
Hozzá kell tenni, hogy ezt a , pálfordulást" részben az eredményes politizálás keretei
kényszerítették ki. A nemzetépítés feladása volt a feltétele annak, hogy a kisebbségi
magyar pártok kormányzati tényezővé váljanak. Másrészt a magyar pártok azért vesz¬
tették el nemzetépítő jellegüket, mert azok vezetői magát a politizálást (a kormányzati
szerepvállalást) fontosabbnak és a maguk szempontjából előnyösebbnek tartották an¬
nál, hogy nemzeti közösségük érdekeinek következetes és bátor képviselete miatt netán
, rendszerellenes nemzetpolitikus” gyanújába keveredjenek. Megfelelési kényszerről
beszélek, amelyhez az ideológiai magyarázat az volt, hogy az államépítésben, a közjo¬
gi rendszerben való részvétel fontosabb mindenféle ,, nacionalista" elkülönülési törek¬
vésnél.
A nemzetvédelmi magatartásnak csak addig volt értelme, amíg a magyar kisebbség
, ellenzékből" politizált. , Bátor kiállás" csak addig volt, míg a magyar pártok számít¬
hattak a nemzeti érzelmű közhangulat egyértelmű támogatására. Miután azonban a
kezdeti lelkesedés elpárolgott, az osztatlan támogatottság csökkent, kérdésessé vált,
hogy voltaképpen miben is áll a sikeres pártpolitika? Meddig lehet a kisebbségi érdek¬
védelem terén anélkül elmenni, hogy az a pártpolitikai sikertelenségéhez vezetne? Pa¬
radox módon — adott körülmények között — a , siker" zálogát egyre inkább a nemzeti
érdek fokozatos feladása jelentette. Így kerültünk a 22-es csapdájába: maga a nemzeti
érdekvédelem vált a sikeres pártpolitika akadályává, a politika (ilyetén) ,, sikeressége"
viszont rövid úton elvezetett a valós közösségi érdekek feladásához.
A kollektív kiállás hiánya
Anélkül, hogy a kisebbségi magyar közgondolkodást megosztó ellenségeskedést
élesztgetném — amely annak megítélése körül formálódik, hogy vajon túl nagy árat
fizettünk-e a nemzet újjászületéséről szőtt álmainkért, vagy ellenkezőleg, nem tettünk
érte eleget (semmit) —, vissza kell térnünk az alapkérdéshez. Mit is akartunk tulajdon¬
képpen? Mi volt az, amit a kisebbségi magyar pártok vezetői eldöntöttek? És mi volt
az, amit az , őket követő nép" ebből meghallott és megértett? Lehetséges, hogy , lent a
nép" meg sem hallotta, hogy , fent a vezetői" mit akartak? Csakugyan rossz volt a
kommunikáció, ahogyan azt Bakk Miklós gyanítja? Más kérdésekre is jó lenne választ
kapni. Tudjuk-e, hogy kik közül verbuválódtak a kisebbségi magyar közösségek leg¬
újabb kori vezetői? Kik voltak? Mit akartak? Mit tartottak (és tartanak) fontosnak, köz¬
lésre érdemesnek, célszerűnek, alkalmasnak? Mikortól datálódik a demokrácia iránti
elkötelezettségük? Milyen indulatok és ambíciók feszítik őket? Hiteles-e a magyar
trikolórba való öltözésük? Egyáltalán: a meglehetősen siralmas állapotban levő magyar
közösségek létérdeke köszönőviszonyban van-e a föléjük nőtt régi-új intézményekkel,
pártpolitikai törekvésekkel? Megannyi kérdés, amelyekre nincs válasz.
Ha a múlt század 90-es éveinek az elején Európában megkérdeztünk volna tíz embert,
hogy a nemzeti identitás megőrzése céljából mit tartanának a legmegfelelőbbnek, tíz¬
ből kilenc minden bizonnyal az autonómia valamelyik formáját említette volna. Mi is
ezt az utat választottuk, noha ezen a téren meglehetősen járatlanok voltunk. Amikor a
227