Stranica 240 [240]
Sarkantyú.
80 A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET.
1 Ö c A
lul-foliil kicsúcsosodik (v. 0. 12. t 12. 15.) lesz
—6 cm. k6zott váltakozik. Legnagyobb a somos¬
szélessége azonban 5 cm. A volgamelléki orosz
ákányok is elvétve előfordulnak
helyett a nyéllyuk pereme a foknál a
szasaguk 13—17 cm., szélességük 47/2
ujfalusi csákány, mely 21 cm. hosszu, oe
leletekből, Nagy-Bolgárországból sat. ismert kétélü cs ) ae
nalunk (23. t. 24. v. 6. 9, ha 21 ~22.); jellemzi ezeket a kettős penge, melynek kozep¬
részén van a nyéllyuk, egyik oldalon hosszú, keskeny. másik oldalon széles, nagy pen¬
gével, mely utóbbit egy keskeny és rövid nyak köti össze a yell Bok mellett
a német befolyás elterjesztette nálunk a nyugotiaknál divatos nehéz csatabárdot, mely¬
nek neve is német eredetii s a hagyomAny szerint Szent Lászlónak volt a kedvelt fegy¬
vere; az Arpad-korszak első szazadaiban a nyugoti csatabard, mint a bayeuxi szőnyeg
normann harczosainal látjuk, a nyéllyuktól kezdve alul-fölül fokozatosan szélesedő pen¬
gét képez, ugy, hogy alapjában véve a nyéllyuknál megcsonkított háromszöghöz hason¬
lithato; később mindinkább az egyenközü négyszögidomhoz közeledik igen hosszú éllel,
mely két változatban fordul elő, egyiknél a pengének középrészét (23. t. 23], másiknál
felső testét köti össze a nyéllyukkal egy rövid és keskeny imák 08
A fegyverzet körébe tartozó s a honfoglalóknál még nem használatos tárgyak közül
semmit annyira meg nem kedveltek a magyarok, mint a sarkantyút. Már említettük,
hogy a keleti lovas népek a ló serkentésére nem sarkantyut, hanem korbácsot alkalmaz¬
tak. A sarkantyú nyugoton, a Le Téne-kultura idejében, a keltáknál és germánoknál
tűnik fel, de igazi jelentőségre csak a népvándorlás vége felé, a lovasság mind nagyobb
körben való elterjedése után emelkedett. Nyugoton azonban, hol a lovas harczos egyuttal
előkelő állásu lovag is volt, a sarkantyú sohasem volt olyan általános, mint nálunk lett,
a könnyü lovasságnak a klasszikus hazájában. Alig hogy megismerték őseink a sarkan¬
tyút, mely fölöslegessé tette a karikás használatát s ezzel szabadabbá vált a kéz, oly
gyorsan elterjedt s annyira nemzetivé vált, mint sehol más egyebütt Európában. Maga
a név is mutatja ezt, melyet nem a németből vagy más idegen nyelvből vettünk, mint
más fegyverfélénél tapasztaljuk, hanem a magyar maga nevezte el a megkedvelt tár¬
gyat «sarkanto»-nak, "serkentős-nek. A magyar gyűjteményekben épen nem tartozik a
ritkaságok közé az Arpadkori sarkantyú, míg például Németországban a legnagyobb
múzeumokban is csak néhány található. A ix—x századbeli Karoling-tipus, melyet a
féltojásdad alakban hosszan megnyult és szeges kerek lemezben végződő sarokvas, meg
2 Fore, egyenes tüske jellemez (23. t. 13.), nálunk is még ritka; annál gyakoribbak a
Későbbi sarkantyy formák. Több változatot kilénbéztethetiink meg ezek között. A XI.
sin bani úgy a ide, mínt a los nagy váhozáson ment kereszül; ekor
ee g26d6 tiiske, (23. t. s., 9.)
nyak köt össze a sarokvassal;
elállnak, jeléül annak,
lábbeli j
melyet rövid szár vagy
a sarokvas szárai rövidebbekké válnak, egymástól jobban
jeléü hogy a Karolingkori könnyü bocskor helyett csizma vagy saruféle
ött divatba Európaszerte s a sarokvas két szára nem kerek lemezben végződik,