Stranica 217 [217]
.
A KOZEPKORI MAGYAR VISELET. 57
valamelyik kelet-európai népé, még pedig olyané, melyről azt kellett hinniök, hogy a felső¬
indiaiakkal hasonló eredetü s a melyről azt is tudták, hogy van külön nemzeti viselete,
a mely olyanforma, mint a Felső-India felé lakó népeké. Ilyen szempontból tekintve a
kérdést, három népre gondolhatunk : a bessenyő-kunra, a bocskornál és halántékgyürűnél
fogva az északkeleti szlávokra, oroszokra s végül a magyarokra. A kunokról azonban
tudjuk, hogy fejüket borotválták, szakált nem hordtak, bokáig érő hosszu ruhában jártak
és csizmát vagy sarut, de nem bocskort viseltek. Mindezt jól tudhatták Velenczében,
melynek hajói bejárták a Fekete-tenger északi partvidékének kikötőit, s ha ezt akarták
volna alapul venni Felső-India népének viseletéhez, hát akkor fel is tüntették volna a
kun viselet jellemző sajátságait. A hosszu ruha hiányánál fogva az oroszok sem jöhetnek
számításba, kiknek nemzeti viseletében a bunda nagyon korán feltűnik (18-9) s annak
mindig egyik legjellemzőbb alkatrésze volt. Ellenben a magyarokra vall az a körülmény,
hogy a byzancziak és olaszok a törökséghez számították őket s a honfoglalókat ép úgy
turkoknak nevezték, mint a szeldsukokat. Az ő szemükben tehát ugyanazon hódító nép
telepedett meg a Közép-Duna és Tisza mellékén, mint Felső-Indiában s épen azért a
‘felsé-indiai viseletet egynek vehették az igaz hitre tért scythák viseletével. Már pedig
a XII—XIII. századbeli felfogás egyenesen a magyarokat tartotta scytháknak ; Seythia
nem egyéb, mint a magyarok régi hazája s maguk a magyar krónikások is a nyugoti
egyetemeken, Bolognában és Párisban hallották a scytha nevet, nem pedig a régi
hagyományokból vették, a mit egész világosan bizonyít a név görög-latinos alakja. Két¬
séget sem szenved tehát, hogy az igaz hitre tért scythák alatt a magyarokat .kell érte¬
nünk s velük szembe vannak állítva a Felsé-Indidban pogányoknak maradt (vagyis
mohafhedán) törökök, a kiket épen ezért leeresztett üstökkel ábrázoltak, mig a keresz¬
tyén scytháknál hiányzik a pogányságnak ezen jele.(79)
A pogányságnak és keresztyénségnek a hajviselet módja által való ilyen megkülön¬
böztetése magyar részről is hozzájárul a két képcsoportozat idejének megállapításához,
a mennyiben arra mutat, hogy e képeknek olyan időben kellett készülniök, midőn nálunk
még nem veszett ki a poganysaggal egybefüggő szokások emlékezete. A XI. század
végén, Szent Laszlo alatt még országszerte voltak pogányok s a XII. század közepe táján,
a Márk-féle krónika legrégibb alkatrészeinek keletkezése idejében tudták azt, hogy Vatha
pogány módra megnyiratkozott s hajából három csimbókot eresztett alá. A pogányság
teljes eltünése után egy-két nemzedék még emlékezhetett ilyen részletekre, épen azért a
XII. század első felében a jó keresztyén nem tarthatta illőnek a csimbók-viselést, de a
későbbi nemzedékek tudatából mind jobban kiveszett a csimbókviselésben rejlő pogány
reminiscentia, s már a XIII. század folyamán általános divatban volt őseinknél a befont
és gyöngyökkel diszített hosszú haj, a mi egyenesen a csimbókviselésnek a fejleménye,
sőt e szokás az osztrákoknál is elterjedt, például az utolsó Babenbergiről, II. Fridrik
osztrák herczegről (1230—1246) följegyezték, hogy magyar módra befont hosszu hajat
8
Nemes-Nagy : Magyar viselet. u.