Oldal 197 [197]
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR VISELET. Mi
szosan «bagariay, ép olyan hires lett, mint a piros parthus bőr, melyet — mint emli¬
tettük — Konstantinus Porphyrogenitus szerint a x. század derekán, különösen az Azovi
tengermelléki Khersonban készítettek. A magyarsagnal szintén bolgár elemek foglal¬
koztak az «irhay készítésével, a mit a németek és szlávok is nagyon korán eltanultak
a magyarországi vargáktól. A csizmaviselet szokását az a befolyás, a mit az avarok,
bolgárok, magyarok és kozárok gyakoroltak a byzancziak és kaukázusi népek viseletére,
ezeknél is elterjesztette. Basilius császár a már említett xi. századbeli párisi psalterium
egyik miniaturején (17. t., 3.) gyöngyökkel diszített hosszú szárú piros csizmával van
ábrázolva; a sopronmegyei csornai leletben a lábfejen talált apró ezüst pitykék helyette¬
sítették a gyöngyöt a csizmadiszitésben; a csizmaszár vágása, mint a magyar csizmánál ez
hagyományszerűen fenmaradt, erősen rézsutos, elől a térdkalács közepén csúcsban talál¬
kozik, hátul a lábikráig ér; Basilius képén a vágás egész egyszerü, máskor szegélyzettel
volt ellátva, mint a déloroszországi kun szobrokon (20. 2.) s aztán gyöngyökkel vagy pity¬
kékkel kirakva, mint a Szasszanidakori ezüst csésze hunn fejedelmének csizmáján (4. t., 1.3
észlelhetni ; emezeknél, valamint a nagyenyedi Szent Demeter-képen (17. t., 1.) s a szvan¬
földi ecseri templom tryptichonán (17. t, 5.) a fölfelé álló hegyes csizmaorrt is meg¬
találjuk, a mi szintén egyik jellemző tulajdonsága a későbbi idők magyar csizmájának
ép úgy, mint a krimi és kazáni tatár, kirgiz és őzbeg csizmanak. Basilius császár képén,
a Szent Demeter-képen s a kun szobrokon a csizma egy darabból áll, semmi nyoma
sincs annak, mintha a tulajdonképeni csizmára még papucsot is huztak volna, a mi a
törökségnél van szokásban, a hol a tulajdonképeni csizman, az xötükv vagy «itik»-en
kivül még egy könnyebb czipő-féle lábbelit is használnak, a «kepis»-t, «ketis»-t vagy
ccsitekv-et, a mit kimenetelkor huznak föl az ötükre; rendesen a mohamedánizmussal
szokták kapcsolatba hozni az alsó és felső csizma használatának szokását, de ennél alig¬
hanem régebbi, mert, mint az előbbi fejezetben már utaltunk rá, a Szasszanidakori ezüst
csésze hunn királyának csizmajan is meg lehet különböztetni a tulajdonképeni csizmát
s alatta a papucs-féle részt. A kunoknál a csizman (etic — stiuales) kivül szintén volt egy
czipő-féle lábbeli, a céulgaus (scapin’, solea socci), de hogy ezt a csizmara huzták-e
vagy sem: a Petrarca-codexből nem tűnik ki, a déloroszországi csészetartó szobrok
pedig inkább arra mutatnak, hogy az alsó és felső csizma használata náluk nem volt
szokásban. A saru nyilván az alsóbb néposztálynál volt elterjedve; a baskiroknál is,
a kik a régi Nagy-Magyarország magyarságát magukba olvasztották, mint Vámbéry
mondja, csak a szegények viselnek «csarik»-ot, faháncsból készült czipőt. 6"
A férfiviselet kiegészítő része a fegyverzet, mely a honfoglalóknál a byzanczi tak¬
tikusok szerint íjjból, kopjából, kardból és pánczélből állt.
Őseinknek is, mint az előttük és utánnuk föltünt turánoknak, a myíl volt a fő¬
52)
fegyverük. «Osszes bizalmukat, hogy győznek — mondja a Leo-féle taktika — a nyila¬
zasba vetik; futás közben nagyon Szeretik íjjukat használni s nyargalva is kiváló ügyes¬
Fegyverzet.
Nyíl. Íjj. Tegez.