Page 211 [211]
élő magyarok és az adott országokban élő többség fejlődési lehetőségei, gazdasági
érdekei egybeesnek. Így azok a térségek, melyek az I. világháború után létrejött álla¬
mokban többnyire a központoktól viszonylag távoli, határ menti, periférikus területekké
váltak, elvesztették természetes gazdasági, kereskedelmi, kulturális központjaikat, ami¬
nek következtében gazdaságilag, kulturálisan az átlaghoz képest is leépültek, az új le¬
hetőségek mentén viszont revitalizálhatókká válnak" — gondoltam 2004-ben.
Annal is inkább, mivel ,,/a/z Európai Unió kohéziós politikájával kapcsolatos alakuló
tervei kiemelt figyelmet fordítanak a határokon átívelő együttműködés erősítésére. Ez
lehetővé teszi olyan fejlesztési koncepció, illetve stratégia kidolgozását, mely élni kíván
a határokon átnyúló regionális együttműködés lehetőségeivel azokban a közép-kelet¬
európai országokban, ahol magyarok élnek az adott régiókban." Ezért gondoltam te¬
hát, hogy ennek érdekében abból kell kiindulni: nem a régiókat kell etnicizálni, hanem
az etnikumot regionalizalni; a határon túli magyar kisebbségek helyzete a többség nél¬
kül nem megoldható.
Mi az, amit megold az európai uniós integráció, és mi az, amit nem?
Empirikus tapasztalataim alapján úgy láttam, hogy ,,/j/elentésen megkülönbözteti a
térségben élőket az, hogy az Európai Unión belül, vagy kívül élnek-e? Jogaik, köteles¬
ségeik, lehetőségeik ennek függvényében alakulnak. Ebben az összeftiggésben ez azt
jelenti, hogy a Kárpát-medence különböző országaiban élő magyaroknak és az adott
országok többségének fejlődési lehetőségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Jóban is,
rosszban is." Úgy véltem, hogy , a régiók közötti együttműködés komoly mértékben
hozzájárulhat a fejlettségi szintkülönbségek kiegyenlítődéséhez, a régiók gazdasági
növekedésének dinamizálásához, de legalábbis megteremtődött az esély."
Mára nyilvánvaló vált, hogy nem így történt. Nem tudtuk kihasználni ezeket az esélye¬
ket. Sőt! A régiók között az egyenlőtlenségek elmélyültek, újabb egyenlőtlenségek
alakultak ki.
2004-ben úgy véltem, ,,/f/ontos tudomásul venni, nem lehet figyelmen kívül hagyni a
20. századi kelet-közép-európai történelem egyik legfontosabb tanulságát, miszerint a
kisebbségi kérdés a többség nélkül nem megoldható." Épp ezért indultak a továbbiak¬
ban a közös kormányülések és kisebbségi vegyes bizottságok románokkal, szlovákok¬
kal stb. — igaz, alacsony hatékonysággal, de mégiscsak lépésről lépésre haladva a kultu¬
rális autonómia és az oktatási intézményrendszer vonatkozásában nem reménytelenül.
Az 1989 utáni első időszakban, amikor a határon túli magyar intézmények rohamos
revitalizációja és az intézményteremtési robbanás volt a jellemző, az általánosan elfo¬
gadott elképzelés szerint az intézményalapítást segíteni kell, amit majd a kisebbségi
társadalom a későbbiekben fenntart és működtet. Ugyanakkor az évtized végére vilá¬
gossá vált, hogy a Magyarország határain kívül kialakult magyar intézményrendszert
jelentős mértékben mindmáig magyarországi támogatásokból próbálják működtetni.
Olyan hosszú távú működési stratégiát, amely nem csupán támogatási forrásokban,
hanem gazdasági és intézményi együttműködésekben, fejlesztésben is gondolkodik,
211