Oldal 191 [191]
OCR
literatur”, a különbség nem árnyalatnyi, hanem lényegi: a , teaching world literature””* a legtöbb európai komparatisztikai tanszéken nehezebben értelmezhető, jóllehet az európai egyetemek , világirodalmi" olvasmánylistája eligazításul szolgál a komparatisztikai kurzusokra beiratkozott hallgatóknak. Emellett a világirodalomnak az egyetemi gyakorlatban értelmezése inkább megtévesztő, mint eligazító, ilyen például a magyar irodalomtörténetnek határozott szétválasztása a világirodalom történetétől, más tanszékek oktatják, más oktatók kompetenciája, azt sugallhatja egy merevebb hozzáállasban, hogy a magyar irodalom nem része a vilagirodalomnak. Theo D’haen a világirodalom (pontosabban a World Literature) jelentésében beállott eltolódásokkal foglalkozik, de kiindulópontja a worlding, melynek első fölbukkanását Heideggernél, A műalkotás eredete (1935) című művében jelöli meg, idézvén, hogy a műalkotás aktualizálódását egy néző, egy hallgató, egy olvasó végzi el. Ennek következtében a világ ebből az aktualizálásból emelkedik föl. A tanulmány szerzője angolul idézi a da weltet Weltet: world worlds: ott világlik (világol?) a világ. Az irodalmi mű olvasással, interpretálással szüntelen változásban, levésben van, minden olvasás interpretációs cselekvés. E jól ismert megállapítás jelentőségét elsősorban a ,,criticism” (irodalmi gondolkodás) és , literary historiography” (irodalomtörténet) tanúsítja. Megtudhatjuk, hogy Edward Said The Text, and the Criticje (1983) a szövegek életutjara vonatkozólag jut hasonló kévetkeztetésekhez (Heideggert nem említi), majd Gayatri Chakravorty Spivak Three Women’s Texts and a Critique of Imperialism (1985) c. művében viszi tovább Said téziseit, a worldinget és a Third Worldet látván egymás közelében. Mig Goethénél az irodalom, az irodalmi kölcsönösség meg a , külső" világ haladása szintén feltételezték egymást, az újabb világfelfogásokat tekintve e téren jelentékenyebb a távolság, annak ellenére, hogy a , távolságok" Goethe korához képest számottévő mértékben csökkentek, s a kulturális egymásra csodálkozás, egymáshoz közelítés állandó témává lépett elő, immár nem kizárólag a fordítások és ismertetések ösztönzik a régóta megkezdődött dialógust. A továbbiakban olyan kritikai szemlével kápráztatja el az érdeklődőt az esszé szerzője, amely nem csupán ismereteinek tágasságát árulja el, hanem a lenyűgöző mennyiségű olvasmány rendszerezésével is bámulatba ejt. Viszonylag kevesebb szó esik irodalmi művekről (melyek származási helye — nem túlzással — szinte az egész világ), mint inkább kritikai/komparatisztikai irányokat jelző kötetekről, valamint a kelet-nyugati, észak—déli, Európa-harmadik világbeli összehasonlító könyvekről. Külön érdekességként hívom föl a figyelmet César Dominguez Literatura europea comparada (2011) c. művére, mely a maga intenciója szerint , eurocentrismo metodologico”, s ezen a téren közelít Dionyz Durisinhoz, aki különféle, egymással egyenrangú centrismo létezését föltételezte, midőn az irodalomközi együttesek különféleképpen működtetett sajátosságait munkatársaival körvonalazta. Más példa Pheng Cheah-é, aki szintén beszédes című művével (What is a World? On Postcolonical Literature as World Literature) felelni látszik David Damrosch: Mi a világirodalom? c. kötetére. Azok az írók, akiknek könyveiből építkezik, Cheah számára azt bizonyítják, hogy a posztkoloniális irodalom vitázva-ellenkezve képviseli a kortárs globalizálódásban a ,,worldly causality-t". Ennek a világnyi irodalmi kauzalitasnak forrása a gyarma191
