Page 83 [83]
zsidóságnak, akiktől természetesen elvárta a nyelvi asszimilációt, a rendi struktúrába
való integrációt azonban nem igazán tette lehetővé számukra. Ily módon az ugyan ma¬
gyarul beszélő, de , magyar"-nak nem igazán tekintett vékony polgári réteg beszorult a
nemesség és a nép közé.
Talán nem véletlen, hogy az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc mes-¬
sze nem mozgatta meg úgy a népet, mint ahogy azt a nemzeti mitológia sugallja. A
forradalmi hadsereg inkább volt nemzetközi, mint nemzeti; és bizony-bizony nagyon is
toborozni kellett a katonaságot. Ugyanis nem tódultak tömegek a zászlók alá.
Erdély eltérő nemzeti fejlődése
1848-1849 azonban felvillantotta azt a nemzetiségi kérdést, amelyről addig a magyar
nemesi vezetés nem igazán vett tudomást, és amely Erdélyben egyszerre jelentkezett
nemzeti és társadalmi kérdésként. A félreértések és meg nem értések hosszú távra
megalapozták a magyar-román problémát.
Az erdélyi román görög katolikus egyház létrehozásával ugyanis Erdélyben elindult
egy olyan román nemzetfejlődés, amely nem csupán párhuzamos volt a magyarral,
hanem bizonyos értelemben meg is előzte azt! Ebben kimagasló szerepet játszott Ino¬
centie Micu Klein püspök (1729-1744; meghalt 1768-ban Rómában), aki — jóval a
magyar előtt — lerakta a román nemzetfogalom (natio Valachica) elméleti alapjait. Első
időben ez természetesen nem különösebben érintette meg az erdélyi magyar nemessé¬
get, hiszen hatalmas társadalmi szakadék tátongott a nemesség és a jogfosztott román
parasztság között, amelynek a számaránya a 18. században megduplázódott. Míg a
román parasztság 1710-ben az erdélyi lakosság 30%-at, addig 1760-ban már a 60%-at
jelentette. Természetesen a jogfosztott magyar paraszt semmivel sem volt jobb hely¬
zetben, mint a román. Hiába beszélt magyarul, nem volt része a nemzetnek.
Ami Erdélyben újdonságnak számított, hogy a román görögkatolikusok által kidolgo¬
zott nemzetfogalom tulajdonképpen a románság egészét, mint rendet akarta integrálni a
korabeli erdélyi rendi struktúrába, a magyar, a szász és a székely kiváltságosokkal egy
szintre helyezve a jogfosztott és döntően jobbágysorban tengődő románságot, ami az
erdélyi rendek számára teljes mértékben elfogadhatatlan volt. Ezen törekvéseket az
, Erdélyi Iskola" (Gheorghe Sincai, Samuil Micu-Klein és Petru Maior) testesítette
meg, és azok a császárnak 1791. március 11-én benyújtott kérelemben (Supplex Libel¬
lus Valachorum) csúcsosodtak ki.
1848-1849-re az erdélyi román nemzetfejlődés már olyan stádiumba jutott, hogy önálló
politikai álláspontot volt képes megfogalmazni. Értelemszerűen ellenezte Erdély Ma¬
gyarországgal való egyesítését, mert az egyértelműen gyengítette volna az erdélyi ro¬
mánság erőpozícióit, és emiatt — az erdélyi szászokkal egyetemben — a Habsburg-ház
mellé állt. 1850-től pedig learatta ennek gyümölcseit. Miközben a magyar nemesség a
passzivitást választotta, az erdélyi románság iskolázott és polgárosodó rétege számára
megnyílt a társadalmi felemelkedés lehetősége, mégpedig a birodalmi közigazgatás
83