Oldal 397 [397]
hatalom (értsd: gazdasági elit) érdekei úgy kívánják, hogy az ember immár csupán
mint fogyasztó szellemi aspektusaitól megfosztott lény vegyen részt a rendszer működ¬
tetésében. Ez a cél a materialista szemlélet agresszív előrenyomulásával, egyidejűleg
az eszközök széles skáláját bevető manipulációval érhető el. Az előrenyomulás aka¬
dálytalanságát a neoliberális retorika hivatott biztosítani, éspedig kétféle úton. Egyrészt
az iskolarendszer és a média meghatározó részének közvetítésével, a szabadságfogal¬
mával való visszaélés révén, másrészt a piacnak, mint az emberiség problémáira
gyógyírt kínáló, csaknem mindenható eszköznek valláspótló kultuszával. Előbbi évez¬
redes konvenciók köztudatból kitörlésével, a hagyományszabta értékrend kötelmeitől
való szabadulással, a , személyiség" gátlástalan érvényesítésével kecsegtet, utóbbi egy
globális hipermarket látomását vetíti elénk, amelyben a cipőpertlitől a világnézeti
rendszerekig minden beárazva várja a maga fogyasztóját, aki ekképpen megfelelő pénz
birtokában tetszése szerint juthat bármihez, amihez csak akar. A rendszer azonban még
nem tökéletes, a jelenlegi átmeneti fázisban nem beszélhetünk még a manipulátorokkal
szembeni teljes szellemi alávetettségről, többek között azért nem, mert az oktatás és a
sajtó, mint régi beidegzéseket is hordozó, önjáró rendszerek, minduntalan , hibáznak",
olyan információkat téve közzé, amelyek alkalmassá teszik a gondolkodó embert a
retorikát átható hazugság érzékelésére. A helyzet a hatalom szemszögéből ennek elle¬
nére reményt keltő: az információbőség hovatovább teljesen útját állja a gondolkodás¬
nak, az embereket tömegméretekben sikerül leszoktatni mindazokról a lelki-szellemi
tevékenységekről, amelyek az önismeret és az autonóm személyiség nélkülözhetetlen
feltételet.
Ha kimondjuk a kultúra szót, voltaképpen generációk hosszú során át felhalmozódott
kollektív és egyéni tapasztalatokra, szokásrendre, preferenciákra, s mindezekkel
egyensúlyban lévő személyiségjegyekre: birtokolt szellemi javakra, kreativitásra, érzé¬
kenységre, az emlékezés és viszonyítás képességére, önismeretre, kommunikáció- és
reakciókészségre kellene asszociálnunk — így, együtt. A kultúra fogalmi halmazán be¬
lül könnyen definiálhatnánk a művészet — ha úgy tetszik: a magaskultúra — mibenlétét
is. Csakhogy ha a jelenkori közbeszédből indulunk ki, kénytelenek vagyunk gyökere¬
sen más tartalmat tulajdonítani e fogalmaknak. Ma általában kulturális termékekről
esik szó, amelyek ama bizonyos hipermarket polcain várják, hogy kiderüljön: eladha¬
tók-e, vagy sem, nem beszélve azokról, amelyeknek még nem volt szerencséjük eljutni
a beárazásig, S kikerülni a polcok valamelyikére. Legyen elég Harnoncourt-ra utalnom:
a művészetnek súlya, jelentősége addig marad, amíg a társadalom életének szerves
részét képezi. A magaskultúra megfelelő befogadó közeget feltételez, és e közegben
önszerveződően, a , fent" és , lent" fogalmait pillanatra sem ignorálva teremti meg a
maga csúcsteljesítményeit és mindennapi értékeit. E mondatot azonban a jelek szerint
végérvényesen múlt idejűvé kell alakítanunk. Placido Domingo tehetséggel, páratlan
művészi teljesítmények sokaságával vívta ki a maga egyértelmű helyét a XX. század
operavilágában, aztán — túl pályája zenitjén — meghallotta a kor szavát (bizonyára va¬
lamely impresszárió hathatós közvetítésével), és kezdetét vette a , három tenor" hívó¬
szóval eladott attrakciók sora. Jósé Cura rögtön a második fázissal kezdte, nem veszte¬
397