Page 234 [234]
nelmi tradícióktól lényegileg független nemzetről beszélni, illetve egy egyszer már
nemzetként konstituálódó közösség válhat-e pusztán etnikummá olyan értelemben,
hogy ne törekedne folyamatosan újra nemzetté válni?). 3) A politikum és nemzeti lét
elválaszthatatlanságának kérdését: más szavakkal, hogy létezhet-e egyáltalán olyan,
magát nemzetként definiáló közösség, amely ne törekedne úgy intézményesülni, hogy
annak kizárólag kulturális vonatkozásaira összpontosítva ne érezné magát más nemzeti
közösségekhez képest alárendelt, de legalábbis aszimmetrikus pozícióban és ezért ne
törekedne másokhoz hasonló, azokkal összemérhető szuverenitásra. Nos, mindezek a
dilemmák elméleti és gyakorlati szinten is alaposan áthatották a 19. század középső
harmadának Magyarországát. Olyan, immár a törvényhozás szintjén végbemenő, azaz
kodifikációs eredményekben megmutatkozó eredményeket hozva, mint az 1867-es
osztrák—magyar kiegyezés, az 1868. évi 43. tc. (Magyarország és Erdély egyesítésének
részletes szabályozásáról), az 1868. évi 30. tc. (a Magyarország, valamint a Horvát-,
Szlavón- és Dalmátország közötti közjogi kérdések rendezéséről), továbbá az 1868. évi
44. tc. (a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, de ide sorolható az utóbbit számos te¬
kintetben kiegészítő 1868. évi 38. tc. is a népiskolai közoktatásról).
Dióhéjban összefoglalva az addigi fejleményeket, egyrészt létrejött egy, a hadügy,
külügy, pénzügy és államfő tekintetében közös integrációs kereteken belül a szuvereni¬
tás összes többi attribútumának és intézményi feltételeinek birtokába jutó kvázi nem¬
zetállam, amely egyúttal kétosztatúvá (dualistává) tett egy addig felvilágosult vagy
jelző nélküli abszolutista, előbb névlegesen alkotmányossá, majd neoabszolutistává,
utána pedig korlátozottan alkotmányossá változtatott, de hagyományosan alapvetően
centralizált irányítású birodalmat. A Habsburgok uralta területeket egymáshoz kapcso¬
ló közjogi viszonyok ekkori rendezése ráadásul azt is egyértelművé tette, hogy Ma¬
gyarország immár nem Ausztria — abban az értelemben legalábbis, ahogy a kérdést a
Német-római Császárság 1806-os megszűntetése (amelynek a Magyar Királyság soha¬
sem volt a része) és az Osztrák Császárság 1804-es megalapítása évtizedekre nyitva
hagyta (viszont ekkortól Ausztria fogalma szűkült Ciszlajtániává, hivatalos nevén: a
Reichsratban képviselt országok és tartományokká). Eldőlt tehát, hogy a 18. századi
felvilágosult abszolutista civilizatorikus—biirokratikus birodalomépítés, a napóleoni
háborúk állampatrióta, de a romantikus nacionalizmus történelmi emlékezetközösségi
projektjére építeni kívánó összosztrák nemzettudat megteremtése, és a birodalomban
élő valamennyi népcsoport (, néptörzs") egyenjogúsítását (Gleicberechtigung) ígérő, de
egyaránt a magasabb szintű birodalmi egységet szorgalmazó kísérletek megbuktak.
Helyettük a Habsburg Birodalom ciszlajtán (Magyarországon kívüli) részei a tartomá¬
nyi föderalizmus, a transzlajtán (tehát a magyar korona) területe pedig a klasszikus
nemzetállam-építés útjára léptek.
234