Oldal 142 [142]
mává változtatására, a társadalmi réteg-megkülönböztetések osztályelméleteket is
meghaladó mivoltára. Ezekre, ha nem is lehetséges közös alapválaszt adni, de elgon¬
dolkodtató, hogy úgyszintén változatai annak az orientalizmusnak, mely minden nyu¬
gatit csakis utálhatónak lát, a belőle várható hasznot azonban saját vállalkozási nyere¬
ségnek és eredeti tőkefelhalmozási alapnak is tekinti. Nincs szüksége az agráriumra,
csakis amennyiben ez új szolgákat vagy modern cselédeket termel, sem munkásokra,
amelyek osztályharcos gőgje rossz előképekkel terhelt, sem értelmiségre, mely csak
kritikai akadékoskodással nehezíti a kiváltságok rendszerét. Egy újfajta, , átírt", át¬
konstruált orientalizmus ez, mely a félperifériára szorultsággal számol, de tartósítja is
azt, az importált tőkemodellt viszont nem a szociabilitás szerint, hanem a kiváltságo¬
sok előnyszerzési törekvései szerint formálja át. Böröcz József példaképpen már a bi¬
rodalomépítés és keleti bővítés kulturális interferenciái szerint gondolja el a csatlako¬
zás előtti állapotokat (2001-ben), s a feudális, posztgyarmati alávetettségi modellek
szerkezeti sajátosságai alapján tekinti át a szolga és a szegény rokon fogalmait
(2017).? Ez az uralmi logika, megalázó lekezelés, lenéző gőg már szinte túl is van az
osztálytársadalmiság klasszikus problematikáin, s egyenesen az alávetés posztmodern
eszköztárához folyamodik, hogy mintegy dekonstruálja a nyugati tudástárat és annak
humanisztikus vagy szabadelvű vonásait, cserébe azért, hogy a , Nyugathoz képesti
Másik" szerepkörében megtestesítse önnön minősítő rendszerét, az , egyedül Én érek
valamit" kiváltságos tudatát, hétköznapi rasszizmusát.
Azt pedig már Wallerstein régi világgazdaság-elmélete alapján is tudjuk, hogy a tőkés
világgazdaság betolakodása roppant különböző, de egyáltalán nem csupán gazdaságos¬
sági racionalitás alapján érvényesül, hanem a legeltérőbb társadalmi folyamatok és
kapcsolódások rétegzett, integrált hálózataként. A piaci racionalitások és az alávetés
kognitív mechanizmusai — mint a gyarmatosítás diszkurzív, infrastrukturális kompo¬
nensévé vált eszközök is — úgy válnak éppen most az öngyarmatosító megoldások ré¬
szévé, hogy könnyen lehet belőlük az intézményesült és elfogadott nyugati tudáskész¬
let, normarend és értékrendszer komplex ellenoldala, mely még hosszú ideig e kiala¬
kult diskurzusrendből (ellenállásból, megvédésből, ellenségkép-formálásból, harcból,
körkörös önvédelmekből) formálja át önfenntartási energiáit. A , várva várt nyugattal”
sem történik egyéb, mint hogy vektor-jellegét lecserélik , keleti nyitásra", s a demokrá¬
ciával sem esik meg súlyosabb, mint hogy önmagát számolja föl a posztgyarmati tu¬
dástér perifériáján. Ennek nyomán már korántsem képtelen a tétova bölcsesség: ha
folytonosan autoriter rendszerről óberkodunk és vádaskodunk, talán ne feledjük, hogy
párhuzamosan a , nem vagyunk eléggé demokrácia" érve édeskevés...!?2 Ez Davila
tónusában még rendkívül konzisztens rendszerkritikai és morális tónusnak hatott, az
, afrikai szocializmusok” életvilágában mintegy , önkéntesen" importált osztályideoló¬
giai rend volt forgalmazható, a , demokratikus kapitalizmus" értelmező keretének ke¬
let-közép-európai alkalmazását tekintve viszont gyanakvásra és belső ellenállásra ér¬
demes államideológiai eszköztárrá intézményesült."
Messzire kalandoztam... Talán még búcsúzóul hadd idézzek egy részletet Mbembe
okfejtéséből — nem minden tanulság nélkül való: , Dél-Afrika példája jól mutatja, hogy
142