Oldal 140 [140]
val, Flaubert vagy Kipling rajzolataival, műgyűjtéssel és történetfelfogási missziótu¬
dattal együtt) valamelyest árulkodóan arról is vall, miképpen látják akár a regényírók
vagy történészek is, de a politikai bürokraták és a katonai befektetők ugyancsak olyan
, szűz terepnek" az egész Keletet, mely mintegy semmi másra nem vár, csupán a bol¬
dogító Nyugat méltó hódítására. Ugyanakkor Said is hangsúlyozza a keleti aspektusú
és a nyugati fókuszú gondolkodásmódok közötti átjárhatóságot, kölcsönhatásokat, sőt
átvételeket is, a Kelet-képek intézményesülését is, ezek mellett és fölött viszont a nyu¬
gati prioritást, mely a Kelet direkt pacifikálását tekinti irányadónak, meghódítását pe¬
dig a felette kiépíthető uralom megszerzési módjának, az átformálásra igényt tartó el¬
gondolások prioritásának hangsúlyaival. Érdekes tehát, amint az orientalisztika, a ke¬
let-iránti érdeklődés és a keleti műveltség európai hódításának ideája szép lassan át¬
csap az orientalizmus mint uralomképesség nyugati módon formált elméletévé. Aztán
meg nemcsak elméletévé, hanem a rendszerváltott kelet-európai vágyképek és presz¬
tizs-mutatvanyok egyik lehetséges útja-módjává is...
Mi több, a gyarmatosítás hatásának megjelenése a gyarmati térségek szerzőinek mun¬
kásságában, ízlésében, világképében és értékrendjében már nemcsak az ábrázolásmó¬
dok és szimbolikus kifejezésformák mentén rajzolódik ki, de magát a gyarmatosítást is
egyfajta hamisított, , fabulációs", másképp szólva hazugságteremtő birodalmi terv ré¬
szévé is változtatja. Erről Mbembe, vagy korábban Fanon, Achebe, LoBagola, Oyono
és más afrikai művészek európai humanizmushoz, kulturális örökséghez való viszonya,
az egész , négritude" irányzata és kultusza sok mindent elárul, de rejtve hagyja a gyar¬
matosítás értékalapú örökségének kétszínűségi dimenzióit. Mbembe részletesen kifejti,
miképpen támad látható szakadék a gyarmati körülmények és európai eszmények, he¬
lyi viszonyok és univerzális etikai normák, lokális életvilágok és egyetemesnek mon¬
dott világképek, vallások, szokásrendek fennállása, kizárólagossági harcai és értelme¬
zési diskurzusai között. E diskurzusok változási potenciálja persze igen hektikus, de
bizonyosan érdemes lenne itt még számos árnyalatot tükröztetni az , eljövendő emberi¬
ség" szeretetteljes univerzumát sugárzó, ám helyi térítésben, infrastrukturális fejlesz¬
tésben, hatalmi befolyás vagy fegyvereladás terén is kellőképpen kíméletlen beavatko¬
zásban, konkrétabban az energiapolitikai kifosztásban és az elektronikai szemétlerakó¬
hely-kijelölésben megmutatkozó euro-afrikai klasszifikációban éppen ennek ellenkező¬
jét fölfedezni. A fehér és totalizáló uralom víziója a fekete alsóbbrendűség fölött, vagy
a fekete maszkot viselő álságosság belülről pusztító krízisei nem véletlenül lettek a
posztkoloniális gondolkodás vezérelvének segítői, ugyanakkor az , európai gyarmato¬
sító humanizmus" elvadult arcának és állati énjének megerősítői. A chille Mbembe idé¬
zi Cornelius Castoriadis-t, aki szerint , a rasszizmus esetében az állati én így beszél:
"Egyedül én érek valamit. De én önmagamban csak akkor érek valamit, ha a többiek
önmagukban semmit sem érnek "19 Az efféle , humanizmusban? rejlő öntudatlan ön¬
gyűlölet, és ennek átszármaztatása a helyi kultúrákra, lényegében egy biopolitikai,
fajpolitikai játszma, mely korántsem a saját szabadság-egyenlőség-testvériség fogalom
távoli megtestesülését szolgálja, hanem a humanizmusnak mondott és univerzalizmus¬
nak álcázott személyiség-módosító uralom sikeres tervét tükrözi. Ebben már semmi
140