A Tony Blair vezette új Munkáspárt
széles körben várt május 1-jei választási
győzelme óta Európában az eseményből
olyan következtetést vonnak le, amely¬
nek nincs köze a tényekhez. Ezzel olyan
várakozásokat kelthetnek és olyan re¬
ményeket ébreszthetnek, amelyek nem igazolódhatnak be.
Aki járatos a brit politika történetében, tudja, hogy a
választók bizonyos idő után lehetőséget adnak az ellenzék¬
nek. Az, hogy a konzervatívok mostanáig, 18 éven keresz¬
tül kormányon voltak, szokatlan az angol történelemben.
A hatalomváltásra általában hamarabb sor kerül. Ez az in¬
ga kilengésére is érvényes. Az angol választási rendszer ép¬
pen erre épül. Ez a nagy különbség a voksok relatív több¬
ségének megszerzését követelő brit egyéni választókerület
és az európai kontinensen bevett arányos rendszer között.
Utóbbi esetében sok ország demokratikus gyakorlatában
elsősorban a parlamenti helyek számbelileg egyenlő elosz¬
tására helyezték a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyva, hogy
a kormányzóképes többség létrehozása a szakszerű politi¬
ka egyik leglényegesebb jellemzője. Ennek célja a lakosság
óhaját tükröző eredmények felmutatása, amely egyidejű¬
leg egyértelmű, világos pólitikát is lehetővé tesz. A relatív
többség megszerzését előíró brit szisztéma gyakran túllőtt
a célon. A kontinensen ezzel szemben a törekvés, hogy le¬
hetőség szerint az utolsó szavazatot is beszámítsák, olyan
eredményt produkál, amely már azért sem kielégítő, mert
a koalícióalakítás kényszerével az esetek többségében
meghiúsítja a világos politikát. Ez gyakran olyan helyzetet
idéz elő, ahol a törzsszavazóknak - tehát a lakosság nagy
részének — sokkal kisebb a súlyuk, mint a többség biztosi¬
tásában kulcsszerepet játszó kis létszámú töredék- és mar¬
ginális csoportoknak. A tapasztalat megmutatta, hogy ez
nem vezethet jó politikához, ideológusainkat azonban
többnyire hidegen hagyja.
Ebből a szempontból a nemzetgyűlési választások fran¬
cia rendszere mondható ma még a legjobbnak. Természe¬
tesen ennek is megvannak a maga hiányosságai, de lehető¬
vé teszi a személyi elv és egy meghatározott arányosság
összekapcsolását a biztos többség megteremtésével.
A legutóbbi brit választásokon elért munkáspárti győze¬
lem nem utolsó sorban annak tudható be, hogy Tony Blair
okosan felismerte: a konzervatív program sokat lendített a
brit gazdaság szekerén. Blair ugyanakkor azt is megértet¬
te, hogy a piacgazdaság túlhangsúlyozása a szociális vetü¬
let háttérbe szorításával igazságtalanságokhoz vezet, ame¬
lyeknek szükségszerűen jelentkezniük kell. Ezért meg¬
ígérte a választóknak, hogy a sikeres gazdaságpolitika
megőrzésével visszatér a szociális piacgazdaságnak azon
elveihez, amelyek annak idején a német siker titkai vol¬
tak. A Ludwig Erhardt által kigondolt szisztéma nélkül
biztosan nem lett volna német csoda, úgy ahogy azt mi
megéltük. De hogy ez Blairnek is sikerül-e, csak ezután
fog kiderülni.
Mindez kiegészül a megosztottsággal Európa ügyében.
A konzervatívoknak - akik hatalmon voltak -, a megosz¬
tottságot saját pártjuk soraiban, az Európa-pártiak és az eu¬
roszkeptikusok közötti harc révén kellett megtapasztalniuk.
Blair ellenzékben olyan irányvonalat követhetett, amely
mindkét oldalt megnyugtatja. De mindenekelőtt sikerült
meggyőznie a Munkáspárt korántsem erőtlen euroszkepti¬
kus szárnyát arról, hogy fogja vissza magát, s így a párt 18 évi
ellenzékiség után megszerezze a többséget. A Munkáspárt
ismerői tudják, hogy az újonnan megválasztott szocialista
képviselők közül hetvenen kimondottan Európa-ellenesek.
Hogy ők mostantól - mivel pártjuk hatalmon van -— egy pil¬
lanatra sem hagynak majd nyugtot Blairnek, az teljesen
nyilvánvaló. Az egyik legnehezebb probléma, amivel John
Majornek küszködnie kellett, a nem is távoli jövőben tehát
Tony Blair azzal, hogy felismerte, a kormányalakítás so¬
rán nem lehet a többséget kizárólag az ipari munkásságra
építeni, pártjának megmutatta a jövőbeni irányt. A Labour
új vezetőjének nagyrészt a konzervatívok programjára tá¬
maszkodva, de egyúttal a szociális érzékenység hangsúlyo¬
zásával sikerült hidat vernie a középrétegekhez, mi több, a
nagypolgársághoz is. Mindazonáltal a siker csak akkor lesz
tartós, ha a kormányfőnek tényleg sikerül tartania magát
ehhez az irányvonalhoz. Aki már betekintést nyert a Mun¬
káspárt belső életébe, tudja, hogy a siker még egyáltalán
nem biztosított.
Mindebből következik, hogy a baloldal számára egye- .
dülálló esély kínálkozik annak a szerepnek az átvételére,
amelyet annak idején a liberálisok töltöttek be Angliában.
Sok függ azonban majd attól, hogy Blair nem csupán csillo¬
góan karizmatikus politikus, hanem tényleg jelentős sze¬
mélyiség-e, aki saját párthíveivel szemben újra — ám ezút¬
tal hatalmi pozícióból — keresztül tudja vinni az akaratát.
Két éve van erre, hiszen 1999-ben európai parlamenti vá¬
lasztásokat tartanak, amelyek megmutatják, hogy Blair si¬
kere tartós lesz vagy újra a másik irányba leng ki az inga.
Mindezt nem szabad szem elől téveszteni, ha a május else¬
jei angliai választások Európára gyakorolt hatását vizsgál¬
juk. Es nem szabad elfeledkezni a kontinens és Nagy-Bri¬
tannia közötti jelentős eltérésekről, sem pedig a brit politi¬
ka tartósan érvényesülő realitásairól. Európában semmi
esetre sem szabad abba az illúzióba ringatni magunkat,
hogy annak másolása, ami a brit szigeten egészen más kö¬
rülmények között történt, ugyanazokkal a következmé¬
nyekkel járna. Blair győzelmének tanulsága, hogy a tiszta
piacgazdaság politikailag nem döntő tényező. A gazdaság
egyedül nem meghatározó. A gazdaság van az emberért, és
nem az ember a pénz stabilitásáért.
(Német eredetiből fordította Gyévai Zoltán)