Stranica 1 [1]
OCR
HABSBURG OTTÓ: Az elmult félesztendőben két egymással szöges ellentétben álló évfordulóra emlékeztünk. Emlékeznünk kellett arról a két évtizedről, amely a jaltai szerződés óta eltelt. És nem sokkal ezután a Bécsi Kongresszus százötven éves évfordulója következett. Ez a két esemény egyszersmind hasonlít és kiilönbözik. Mindkettő pusztító háborúk után következett és mindkettőnek az volt a célja, hogy a népek gyilkolásának véget vessen. Mind az egyik, mind a másik esetben megsemmisítették azt a forradalmi elvet, amely a véres események elindítója volt; és mind a két esetre áll, hogy a győztes hatalmak, legalábbis részben, az , ancien régime" képviselői voltak, vagyis annak az uralkodási formának, amit a zivatar elsöpört. Éppen ezért nem csodálatra méltó, ha mindkét esetben mindig újra és újra hangoztatták, hogy az államok vezetőinek kötelessége a szétrombolt régi rend helyreállítása. A Szent Szövetség és az Egyesült Nemzetek Szervezete egyformán restauratív beállítottságú volt, — és ezen a tényen vajmi keveset változtat az, hogy a királyok jogaira, vagy a demokráciára hivatkoztak. o Ezzel azonban a párhuzam véget is ér. A. kiilénbözőségek tán még szembetűnőbbek. Az első lényeges különbség, hogy 150 évvel ezelőtt Bécsben — tárgyaltak, míg Jaltában csak — diktáltak. Bizonyos természetesen, hogy az 1815-ös hatalmak nem renddlkeztek oly szép filozófiai dokumentumokkal, mint például az Atlantic Charter vagy a , Four Freedoms“. Ezzel szemben viszont az akkor legyőzött nemzetnek, mint egyenrangúnak biztosítottak helyet a zöld asztal mellett. A legyőzött Franciaország szabadon beszélhetett, minden ponthoz hozzászólhatott, megszavazhatta, vagy elutasíthatta. És ennek természetesen megvolt az az előnye, hogy az illető legyőzött ország, Franciaország, a konferencia határozatait erkölcsileg kötelezőnek érezte magára, mert hiszen azok megfogalmazásában részt vett. A Bécsi Kongresszuson annak megérzése és belátása, hogy a, tegnapi ellenség a holnapi szövetséges kell legyen, mélyen bennegyökerezett a tárgyalófelek gondolkodásában. Jaltában viszont —- és ezt Anthony Eden legutóbb megjelent emlékiratai világosan mutatják — a morális alapelvek iránti érzéknek a legkisebb nyomát sem lehetett megtalálni. Egyedül a hatalmi politika volt a döntő. A nyugati képviselők nem egyszer csatlakoztak Sztálin brutális felfogásához. A határozatokat kizárólag csak a győztes hatalmak mindenkori, sok esetben éppen csak vélt érdekei döntötték el, sőt még saját kisebb szövetségeseiket is — gondoljunk csak Lengyelországra — alig kezelték jobban, mint a legyőzötteket. A Bécsi Kongresszuson 1814—15-ben viszont mindenekelőtt megkísérelték, hogy általánosan érvényes normákat állapítsanak meg, olyanokat, amelyek a győzőkre és legyőzöttekre egyaránt kötelezők. Objektív jogrendet igyekeztek kialakítani, amit Talleyrand így nevezett; , approche construetif". Tagadhatatlan természetesen, hogy Bécsben is vétettek az erkölcsi alapelvek ellen és nem egy döntést különleges, gyakran jogtalan érdekek szabtak meg. Ez azonban, ellentétben Jaltával, nem a szabály volt, hanem a kivétel. És éppen ezért nem csodálatos, hogy ilyen esetekben a tárgyalófelek mindent elkövettek, hogy igazolják magukat, mert ők maguk is érezték, hogy eljárásuk kifogásolható. Bécsben mindenesetre ell:épzelhetetlen lett volna, hogy valaki poharát emelje és poharát ürítse arra a tervre, hogy a legyőzöttek tisztjeit vagy hivatalnokait meggyilkolják. o A. Bécsi Kongresszuson a békekötés legfontosabb jogalapjának a legitimitást ismerték el. Ez mindenekelőtt területi kérdésekben a királyok és az államok hagyományos jogát jelenti. Helytelen volna azonban, ha a , legítimitás"-on csupán bizonyos intézmények vagy államformák monopóliumát értenők, Felületes és tendenciózus történetírók propagandisztikus jelszavaival ellentétben, ennek a fogalomnak mélyebb értelme van, mint pusztán politikai jelentése. A legitimitás ugyanis mindenekelőtt azt jelenti, hogy a jogot tiszteletben tartjuk; ennek következtében a legitimitás éppúgy vonatkozik egyénekre vagy közösségekre, mint államokra. És ha egy békeszerződés mindenekelőtt nemzetközi jelentőségű kérdéseket tárgyal is, nem tagadható, hogy minden szerződés — ha teljes és tökéletes akar lenni, nem pedig csupán rész-megoldás —-, akkor minden szerződés egyben filozófiai gondolatok hordozója kell hogy legyen, illetve fordítva, minden szerződésnek filozófiai gondolatokra kell épülnie. Ha egy szerződést csupán a minden morális tekintettől független puszta hatalmi politika diktál, akkor ez hatásában szükségképpen szétveti az állami és államközi kereteket és az egyes ember életébe mélyen belenyúl. Egész népcsoportok kiirtása, az emberi jogok lábbal taposása mindig logikus következménye az olyan nemzetközi látszat-rendnek, amelynek alapja egyedül és kizárólag az ököljog. Franciaországban a második világháború előtt gyakran idézték Paul Boncourt mondását: , La paix est indivisible", — , a béke oszthatatlan", De ez nemcsak háború és béke vonatkozásában áll, hanem méginkább vonatkozik ebben a párosításban: béke, rend és az egyesek joga. ° A béke tehát, amely a térvényességen, értsd: jogbiztonságon nyugszik, szükségképpen köteles síkraszállni az erkölcsileg megalapozott és biztosított jogrendért, mégpedig az egész vonalon. A nemzetközi 5
