Oldal 2 [2]
OCR
Moszkva között már hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt megkezdődött a dialógus, amely messze túlnő az olyan látható gesztusok keretein, mint amilyen az atomcsend egyezmény volt, vagy a Fehér Ház és a Kreml közötti közvetlen telefonvonal. Az is általános feltűnést keltett, hogy az Egyesült Nemzetek épületében Dean Rusk és Gromyko nagy diszkréten akkor is újra és újra találkozott, amig az amerikai és az orosz delegáció a nyílt színen hangos vitákat vívott egymással. Közép- és Kelet-Európa államaiban ez a dialógus nem talált osztatlan tetszésre. Ha ugyanis Oroszországnak sikerül Amerikával igazi megegyezést kötnie és ezzel elérheti, hogy Washington legalábbis hallgatólag elismerje a Szovjetúnió uralmát az úgynevezett Jalta-területeken, akkor ez oda vezethetne, hogy Oroszország, miután Amerika felől nyugodt lehet, ázsiai problémái felé fordulhat, meggyengült kelet-európai helyzetét pedig újra megerősítheti. Egy ilyen fejlődés azonban a policentrizmusnak Európában felkeltett külpolitikai impulzusait sebezhetné meg. Hogy mindez az úgynevezett csatlós országok kommunista urai számára is aggodalmat keltő perspektíva, az egészen nyilvánvaló. Iz a fejlődés ugyanis Kelet-Európában visszaállíthatná a Szovjetúnió korábbi, centrális vezetési módszerét. Minthogy azonban Kelet-Európa az utóbbi időben a külpolitikai cselekvési szabadság bizonyos mértékére szert tett, érthető, hogy ezt fel akarja használni a maga függetlenségének a megszilárdítására. De mivel Washington és Moszkva között az érintkezés meglehetősen szoros, az Amerika felé való út a keleteurópai kormányok számára jelenleg nem túlságosan kecsegtető. Az egyetlen alternatív hatalomnak Európa tűnik. A balkáni és a dunai államok ezért törekszenek ebbe az irányba, mindegy, hogy gazdasági, vagy politikai természetű kapcsolatokra. Európában viszont 1959 óta ismét Franciaország a kétségtelenül legelső hatalom. Mindezek után egyáltalán nem meglepő, hogy Kelet-Európa tekintete a Szajna-part felé irányul. Az utat Párizshoz megkönnyíti a tradíció, valamint Franciaország magatartása. A XIX. században Franciaországnak az volt a politikája, hogy a nemzetiségeket támogatta; ugyanakkor Párizs volt a különböző liberális törekvések Mekkája. Most, hogy a Dunavölgyében és a Balkánon, Lengyelországról nem is beszélve, a nemzeti tudat ismét hatalmasan megerősödött, érthető, hogy a fiatal erők, amennyiben nem kimondottan pánszláv erők, Franciaország felé gravitálnak. Ez különösen Romániában észlelhető. Románia ma oly prominens szerepet játszik a policentrizmusban, hogy nem meglepő, ha vezető politikusai ebben az egész ügyben hangadónak számítanak. Másfelől viszont a francia politika is már évek óta, különösen pedig az ötödik köztársaságnak 1958ban történt megalapítása óta, tudatosan erősíti a kapcsolatait Kelet-Európával. Párizs a maga legjobb diplomatáit, legtehetségesebb konzuljait és nagyszerű kultúraterjesztő szakembereit — figyelemre méltó jelenség! — nem a szövetséges külföld országaiba küldte, hanem oda, ahol nagy és fontos feladatok végrehajtására volt szükség: Kelet-Európába. 6 Az a tudatos személyi politika, amit a Quai d’Orsay, különösebb feltűnés nélkül, immár hat esztendeje folytat, egyébként csupán gyakorlati vetülete annak a nagy koncepciónak, amely Franciaországban abban az órában alapvető eszmévé vált, amelyben de Gaulle tábornok bevonult az Elysée palotába. A francia államfő ellenfelei gyakran szemére vetik, hogy nem jó európai, hanem francia nacionalista. De ezzel csak elárulják, mennyire nem ismerik de Gaulle személyiségét és nem tudják, hogy a tábornok mennyire ért ahhoz, hogy a nagy átfogó eszmét hideg reálpolitikával kösse össze. Nem vitás, hogy de Gaulle francia patrióta; a patriotizmus azonban nem áll ellentétben az európaisággal, legalábbis mindaddig, amíg nem fajul szűkkeblű nacionalizmussá. De Gaulle európaisága abban különbözik sok ellenlábasa európaiságától, hogy ő, mint pragmatikus, nem hajlandó a jövő institucióit már most a legkisebb részletekig előkészíteni. De Gaulle politikai gondolkodását igen nagy mértékben Jalta alakította ki. De Gaulle felismerése szerint a Fekete tenger partján történt megegyezés kettős katasztrófa volt. Ez a nagy katona, aki gyűlöli a háborút és ismeri a történelmet, úgy látja, hogy Jaltában a politikai és diplomáciai ügyetlenség az emberiség egy kibontakozó nagy lehetőségét tette tönkre. És ugyanakkor a jaltai szerződést Európa ellen elkövetett bűnnek tekinti, különösen azért, mert ez a szerződés szükségképpen egymás ellenségévé tette Oroszországot és Európa másik felét, mégpedig egy olyan pillanatban, amikor ő, de Gaulle, a maga előretekintő szellemével felismerte az orosz-európaiamerikai szövetség szükségességét; felismerte, hogy Ázsia feltörése következtében ez az orosz-európaiamerikai szövetség politikai életszükséglet. De Gaulle szerint bizalmon alapuló és tartós együttműködés — tehát valódi szövetség — csak ott jöhet létre, ahol előzőleg a zavaró határproblémákat kikapcsolják, Az ilyen problémák ugyanis a homok szerepét töltik be a jól működő gépezetben. A francia-német kiengesztelődés műve például csak abban a, pillanatban vált lehetővé, amikor a Saarvidék problémáját a népek önrendelkezési joga alapján sikerült megoldani. Franciaország ebben az értelemben cselekedett 1958 májusában. Párizs számára Európa reintegrációja a legbiztosabb út az Oroszországgal való jövőbeni békés együttműködéshez. Ezt fejezi ki az , Európa az Atlanti Őceántól az Uralig" politikai fogalom, amely azután egyik oldalon Vladivosztokig, a másik oldalon San Franciscoig kiterjeszthető, ha egyszer magában a központban, Európában újra rend és biztonság uralkodik. A Íranciák úgy látják, hogy a reintegráció lehetőségei ma kedvezőek, éppen mert a történelmi erők Oroszországot lassacskán nemcsak hogy visszaterelik a hagyományos diplomácia útjára, hanem egyúttal az ideológiától való megszabadulásra is rákényszerítik. Ez a politika minden esetre csak akkor hajtható végre sikeresen, ha állandóan szem előtt tartjuk a hídépítés szükségességét, ápoljuk a kapcsolatokat és ügyelünk arra, hogy a nagy játsz
