Stranica 1 [1]
OCR
HABSBURG OTTÓ: vizsgálatával és méltatásával. Adenauer kancellár lemondása alkalmával a Nyugat valamennyi jelentős lapja méltatta az embert és művét, még olyanok is, amelyek kormányzásának egész ideje alatt ugyancsak leszedték róla a keresztvizet. Civilizált emberek között szokás, hogy a távozó politikai ellenfelet dícsérjék; ezek a dícsérő nyilatkozatok annál virágosabbak és annál banálisabbak, minél inkább örülnek a távozás tényének. Az effajta tirádáktól nem szabad befolyásoltatni magunkat és az sem volna helyes, ha az ,Oregur” személyiségét az utóbbi hetek mesterségesen szelíd fényében szemlélnők. Az igazi Adenauert akkor találjuk meg, ha viszszatekintünk régebbi viharaira, küzdelmei idejére. Mondják, hogy az embert leginkább a barátai alapján tudjuk megítélni. Ez a felfogás azonban nem mindig helytálló. Sokkal biztosabb, ha a közélet emberét ellenségei alapján ítéljük meg és azoknak a vádaknak az alapján, amelyekkel tevékenységéért illették. Mert akit nem támadnak, nem gyaláznak, nem csépelnek, az nem is méltó arra, hogy foglalkozzanak vele. Adenauer ellenfelei elsősorban , merevséget" vetettek a kancellár szemére. Azt mondják, ha hajlékonyabb lett volna, többet ért volna el. Aki azonban némileg is ismeri a történelmet, tudja, hogy minden igazi nagy államférfit — ilyenekből, sajnos, csak nagyon kevés van — ugyanezzel a váddal, a merevség és makacsság vádjával illettek. Az államférfi éppen abban különbözik a politikustól, hogy távolibb célt tűz maga elé és óvatosan, de"következetesen törekszik e cél felé. Aki nagy távlatokban gondolkodik, és aki már gyermekeinek és unokáinak érdekében cselekszik, az kénytelen következetes és állhatatos lenni, hogy a hajó irányát, viharok és hullámok közepette, megtarthassa. Örökké hajlékony csak az opportunista, a pillanat politikusa, az, aki talán népszerűbb, akit megtapsolnak, de akinek vélt sikere sohasem biztosít számára helyet a történelemben. Adenauer kancellár már hivatala átvételékor, 1949-ben egészen világos, egyszerű célt tűzött maga elé és hozzáfogott e cél megvalósításához. Felismerte, hogy a kommunistákkal nem úgy kell tárgyalni, mint a demokratákkal, Vagyis, hogy Kelet és Nyugat visszonyában nem a hajlékonyság és a minden áron való tárgyalgatás, nem az engedékenységre való hajlamosság, hanem egyedül és kizárólag a hatalmi visszonyok a döntők. Adenauer megértette továbbá azt is, hogy Németország a, második világháború után soha többé nem lehet nagyhatalom; éppen ezért önálló politikát csak akkor folytathat, ha hajlandó arra, hogy csatlakozzék az európai kontinens népeinek a közösségéhez. Az újraegyesítés is csak ezen az úton érhető el, Sok bátorság kellett ahhoz, hogy már 15 évvel ezelőtt olyan politikára határozza el magát, amelynek a helyességét később, történeti távlatból könnyű ugyan felismerni, de amit eleinte csak kevesen és még a képzett emberek is csak alig értettek meg. A német demokrácia becsületére válik, hogy a választók tömegei ennek ellenére híven kitartottak a kancellár mellett. Adenauer már évekkel ezelőtt felismerte és e sorok írója előtt is hangoztatta, hogy a Szovjetunió hatalma és Moszkva helyzete Kelet-Európában csak agyaglábakon nyugszik. Adenauer átlátta a jaltai rendszer lehetetlenségét és ezért fáradhatatlanul dolgozott Európáért; és ezzel annak a tárgyi feltételnek a megteremtéséért, amely hazája és az óvilág számára egykor majd lehetővé teszi, hogy békés újraegyesítés révén megteremtse az atlanti világ biztonságát, és ezáltal az Oroszországgal való későbbi együttműködés alapjait is megvesse. Minden csalódás ellenére Konrad Adenauer a mai ellenfélben a holnapi szövetségest sejti, éppúgy mint méltó partnere, de Gaulle tábornok, aki a második világháború idején Németországban a jövő szdvetségesét látta. Adenauer nagysága — és talán személyes tragikuma — abban áll, hogy nagy koncepciója munkálása közben a viharzónán kellett átvonulnia, munkája a , sovány esztendők" idejére esett. De minden megnemértés ellenére világosan és egyenesen tartott a cél felé. Megelégedéssel töltheti el, hogy kancellári működése befejezetkor koncepciója gyakorlati sikere, a siker első jelei mutatkoznak: az egyensúly-eltolódás a kínai-orosz konfliktus k6vetkeztében. És mint utolsó nagy alkotás a döntő fordulat érdekében: Adenauer, de Gaulle-lal együtt Európa két nagy nemzete között végetvetett a történelmi konfliktusnak és megajándékozta Európát a modern európai történelem legértékesebb barátsági szerződésével. A. vetés lassan érik. Adenauer utódainak alkalmuk lesz arra, hogy a termést betakarítsák. Bizonyos, hogy ez nem puszta ajándék. A történelem gyakran tanít bennünket arra, hogy a legnagyobb mű is tönkremehet az utolsó pillanatban, a befejezés előtt. Adenauer mindenesetre népére hagyta az eszközt, amellyel törvényes és jogos céljait elérheti. Ennek a nagy, immáron történelmi alaknak nem állíthatunk méltóbb emlékművet, mint azt, ha utódai és velük az európai népek habozás nélkül tovább mennek az általa kijelölt úton: a béke, a biztonság és az újraegyesülés útján; méltó emléket azzal, hogy megteremtik az Egyesült Európát. Személyében pedig azt kívánjuk Konrád Adenauernek, hogy a tőle megszokott frissességben, jó egészségben érhesse meg koncepciója végső győzelmét.
