Stranica 373 [373]
egyélü, rövid kardot, az axevixye-t jelentette s ez az, a mi fol¬
veti azt a kérdést, vajjon tényleg irán eredetii-e a szó s nem
függ-e össze a kard jelentésü török-tatár «kilics» szónak 6-kori
alakjával? Herodotus különben egy helyen (VII. 54.) a perzsa
kardról is azt mondja, hogy a neve akinakes. A szó átment az
északkeleti finn-ugor nyelvekbe is, votják : kort, zürjén : kört,
északi osztyák : karta, karti, vogul : kér, ker, csakhogy ezekben
«vasat» jelent. (Elhn. V. 1894. 7.) A magyar nyelvben legrégibb
emlékét 1279-ből ismerjük, a budai zsinat határozatainak XI.
fejezete emliti : «Districte preecipimus, ne sacerdotes vel clerici
in guovis ordine constituti, gladium vel cultellum guod vulgariter
dicitur hord, portent. (Péterffy K. Sacra Concilia in R. Hung.
Bécs. 1742— 107. I.) A «kard» szó több kelet-európai nyelvbe
is átment, nevezetesen ó-szlovén : korűda, lengyel és ruthén :
kord, szerb és ujszlovén : korda, litván : kárdas, albán : kordu.
(M. Nyelvőr. XI. 1882. 224.) — A «szablya» elnevezés magyar
eredete fölött alig lehet kétség. Tényleg «vdgd», «szabdald»
kard, minő a török ckilics» (szószerint a. m. kili-csi = metsző)
s ha szokatlan is a képzése, mégsem áll magában ; Bella Lajos
tanár úrtól értesültem, hogy a csallóköziek a kasza nyelén levő
szót a szlávoktól vettük, egyszerüen képtelenség, mert az egyélű,
görbe kard, a mit már Alcuin megkülönböztet a germán-latin¬
byzanczi kétélü spathától s «gladius Huniscus»-nak nevezi
(Schlosser : Schrifiqu. zur Gesch. der Karol. Kunst. 1892. 19.),
az avarnak, magyarnak, aztán a kozárnak, bessenyőnek volta
fegyvere, nem pedig a szlávnak. (V. ö. Salamon ide vonatkozó
megjegyzéseit is. Magy. hadi tort. 76—78. és Kápolnai I. Arch.
«meé», «miecz», mely megfelel a litván «mecius», gót «mékeis»
s finn «miekka» szónak. Ilyen kardot szedtek adóba a k ozárok
a dnyeper-melléki szlávoktól s ezekre mondták a kozárok vénei:
«nem jó ez az adó fejedelem; mi egyélű fegyvert használunk, az¬
az szablyát, ezeknek a fegyvere pedig kétélü vagyis mec. / Chronica
Nestoris. XII. fej. Scherer német ford. Lipcse. 1774. 48. I. Miklo¬
1894, XIV. 381.) Nestor más helyen is megkülönbözteti a turá¬
nok kardját, a mit sablijának nevez, az orosz kardtól, a mi soha¬
sem sablja, hanem mindig meé. (Miklosichnál XXXIII. fej.
Scherer ford. 86. I.) A szablya elnevezés a kelet-európai nyel¬
vekben talán már az avar korban elterjedt, mig a nyugot-európaiak
csak a xvi. század óta, különösen a huszársággal vették át. Az
elnevezés az egyes európai nyelvekben : ó-szlovén, orosz, dél¬
szláv : sablja, lengyel: szable, cseh: Savle, bolgár: Sabija, litván:
szoblis, rumun : sabiu, alban: sáblye, német : sabel, holland és
skandináv : sabel, olasz: sciabla, sciabola, velenczei: sabala,
spanyol: sable, franczia, angol, portugál: sabre. (M. Nyelvőr.
XI. 1882. 457. Nyelvtud. Közl. II. 474. VI. 312.)
57. (40—41. lap.) Hampel J. A honfogl. kor. eml. 171—172.
és Régibb középkor. 38. s köv. — Arch. Erl. X. 190. 405—408.
XIII. 1893, 323. XVI. 1896. 359. — Vámbéry, A magy. ered.
|
ujgur, csagataj, jakut, kazáni tatár, kun és mongol nyelvekben. —
A fejszére nézve (szanszkr. paracu, gör.
16. — A «bard» szó tiszta német, semmi szükség szláv közveti¬
tésre gondolni. A «szekercze» az ó-szlovén «sékyra» kicsinyítése
(sékyrica). M. Nyelvőr. XI. 1882. 458. :
58. (41—42. lap.) Arch. Eri. X. 1890. 413—414. XVI.
1896. 346. — L. föntebb a 4o. jegyzetet. E szerint a Mauri¬
kiosz-féle «zaba» = panczél szónak a mai suba felel meg. A «sziics»
szót Vámbéry magyarázta a török «szaut-csi,» «szagit-csin,
aszeüt-csiv szóval, a melyben a «szaut» sat. jelentése a. m. védő,
szaut—csi tehát annyi volna, mint szaut-készitő (Magy. Ered. 304.).
Ezen erőltetett magyarázattal szemben elfogadhatóbb Mun¬
kácsi B. magyarázata /Nyelvt. Közl. XXI. 127. Ethn. V. 1894.
23.), a mely szerint a «sziics» a. m. csuvasz «szjeweszj», «szjiilzje»
vagyis szabó és származik a «szjiila» (tatár: jüjlü) az az varrni
igéből. A sszücss ezek szerint soha sem jelenthetett pánczél¬
készítőt, hanem mindig bőrruhakészitő volt. Ellenben a «faber
ferrarius» jelentésü magyar ckovácss szó eredetileg igen is jelent¬
hetett vaspánczél készitőt s a magyarból, vagy a népvándorláskori
avar bolgár nyelvből való az ó-szlovén skovadis, új-szlov. szerb
«kovaé», oláh skovaciux, albán «kovats» (M. Nyelvőr. XI. 1882.
271.), nem pedig megfordítva.
59. (42. lap.) Arch. Bri. XVI. 1896. 347. — Az ezüst
lemezekről, melyek részint siivegdisziil (I. a szolyvait Lehoczky T.
leírásában Arch. Ért. III. 1870. 203. és VI, 1886. 379.), részint
tarsolydisztil (tarezali Hampel, Honfogl. eml. 132—134. bez¬
dédi Arch. Ért. XVI. 1860. 399.) hasznaltattak, v. 6. Hampel J.
A honfogl. kor emlékei. 30, 128, 130—132, 218. és A régibb
középkor. II. k. 500—501. |. Salamon F. Magyar hadi tört. 89.
lap. Boncz O. Vázlatok a magy. visel. tört. 2, r. 9. I. — Arch.
Ért. XIII. 1893. 316. — Huszka J. Magyar Ornamentika.
Budapest, 1898. 9. I. 1—4. sz.
60. (43. lap.) “Ov (t. i. Apmadyy) zat doyovra xara Tó tay
Xatdpoy os zak Cixavoy mexowjxact, onxWoavtes aNTOY cio
oxovtdtov. Konstantinus Porphyrogenitus : De administrando
imperio. 38. fej. — Salamon F. Magy. hadi tört. 8788. 1. —
A «vért» szó = osszét : varth (paizs), zend : verethra (panczél,
paizs.) Ethn. V. 1894. 140. Nyelvtud. Közl. XXIV. 128. Hogy az
árpádkori magyarság vért alatt kerek paizst, clypeust értett, kitii¬
nik a Márk-féle krónikából, mely szerint a Vértes hegység a néme¬
tek által elhányt paizsokról vette a nevét. (Et hoc autem eventu
locus ille, unde Teutonici tam turpiter dedecorati objectis clypeis
fugerunt, usgue hodie Vertes hege nuncupatur. Marci Chronica.
P. II. cap. 50.) Anonymus is igy magyarázza : «siluam magnam,
quee nunc Vertus vocatur, propter clipeos Theotonicorum inibi
dimissos.» (cap. 50.) V. 6. Arch. Ért. X, 1890. 413, 415.
61. (43—44. lap.) Sarkantytirdl 1. Arch. Ért. XVI. 1896.
359. s köv. 1. — A női viseletre 1. 15. táblát. A jeniszei vidéki női
szobrot |. Aspelin J. R. Antiquités du Nord Finno- Ougrien. Hel¬
singfors. 1877. 72. |. 331. sz. — A «csepesz» a cseh nyelvben :
Gepec, a szerbben : Gepac, az olahban : éépsu (MM. Nyelvőr. XI.