Stranica 355 [355]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. On A keskeny foszperd vagy peszterge is divatozott, melyet a népetimologia aztán pélerkésre magyarosított. A József alatti időkben terjedt el a spádés pálcza használata is, melynek fogantyúja rendesen állatszarvban (vadkecske, őz sat.) végződött. Szintén ekkor jött divatba a kúpálakú fejben végződő hosszú bot, a mit nemcsak férfiak, hanem nők is hordtak s az uraktól átvette aztán a nép (71. 20.), mint olyat, mely a fütykös és bunkós bot helyett bizonyos ünnepiesebb alkalmakra való. 8 Hiányos volna a magyar férfiviselet ezen időbeli ismertetése, ha meg nem említenénk a szironyos, sallangós dohányzacskót, melyet a nadrágellenzőbe vagy a gatya korczába dugva hordtak; zajték pipák különösen II. Rákóczi Ferencz kora óta voltak elterjedve, úgy látszik — utolsó nemzeti fejedelmünk ezzel szokott kedveskedni, mert a legtöbb régi pipáról az a hit van elterjedve nálunk, hogy Rákóczié volt; a régebbi pipak gyöngyházzal voltak kirakva, a későbbiek pedig faragvanyokkal díszítve. Szokás volt még a zsebkendőt is a nadrágellenzőbe dugni; már Cserey Mihály kikelt e szokás ellen az Apor P. művéhez irt pótlékban; «s még elől nadrágjokban dugják a keszkenőjeket — irja kortársairól a xvii. század első felének vége felé — hogy a virga virilis nagyobb guantitásunak tessék, akkor veszik ki, mikor az orrát kifújja vagy a száját megtörli a fűszerszámos ruhával; bizony nem hiszem, a régi tisztes emberek egy tálból ettek vagy egy pohárból ittanak volna az ilyen kurtelli fraterekkeb ; a szokás azonban szinte a XIX. század hatvanas éveiig megmaradt. A zsebórák is ezen időtájban terjednek el. Láttam, hogy négy óra vala négy zsebjében — mondja sokszor idézett notariusunk egyik kicsufolt divatos úrfiról. A mult század második felének móz viseletében, mint említettük, a divatos ruhák egészen kiszorították a magyar öltözetet. Itt is a Peleskei Nótárius egyik vezetőnk, a ki a női ruházatban jóval több kicsufolni valót talált, mint a férfiviseletnél. 1760 körül ismét divatba jöttek a már előbb, a xvIII. század negyvenes évei előtt is elterjedt harangalakú, nagy öblös abroncsos, verdigályos szoknyák, még pedig az előbbinél terjedelmesebb alakban, a miket a magyar nép humora a baromfiboritóhoz hasonlitott. Ezeket a magyar vállhoz is viselték (XXXII. 2.) s ilyenkor természetesen csipkés és kivarrt kötény jött eléje, de az idegen módi terjedésével, a nyolczvanas évek felé, a kötény elmaradt s helyette a szoknyát fodrokkal, csokrokkal, máslikkal rakták meg. Fiatal nők nagyon szerették a sárgás zöld vagy kaka düfén (caca du dauphin) szinü szoknyát, melyhez hasonló szinű felső ruhát hordtak, minő volt a bodros volán (volant), melynek «mint szány-talp, görbe volt két szárnya formajay s ezekhez fürész formán kivágott, amazoktól különböző szinü előruhát öltöttek. Divatos volt 1790 körül az angléz öltözet is, melynek alját sok ránczba szedve pántlikával a faron felkötötték s elől két oldalt puffos bufán-nal (boutfant) látták el, vagyis a Peleskei Nótárius szavaival szólva: Női viselet a XVIII. század második felében.
