Stranica 351 [351]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. 193 évtizedeire esik s midőn a «Peleskei Notarius»-ban kigúnyolja a századvégi női divatot, a magyar női viseletnek ugyanazon jellemző sajátságait sorolja fel, mint a minők voltak egy századdal korábban. Az asszonynak kontyot kötöttek hajából a fejére s kivarrott főkötőt tettek tetejére, kerületére pedig arany lánczot, gyöngyöt s gyémántos reszketőt, a mennyi csak ráfért, vagy hosszú fátyollal kötötték be fejét s köves tűkkel rakták meg, mert az asszony hajadon fővel, akár merre járt, sem templomba sem az utczára soha ki nem ment, csak a leány, kinek tejét sem főkötövel, sem hosszú fatyollal be nem fedték, nyakán kalaris és keleti gyöngy volt s mellé volt kötve zomanczczal futtatott filegran munkáju aranyláncz; derekán halhéjjal megtöltött váll volt, közepe kevéssé a test felé döntve, mintha csak a derekára lett volna öntve s fűzték minden szinű selyem pantlikával, erre gyöngyöt két zsinór sorával, feldiszítették olasz bokrétával vagy balfelől medaliával; karját arany vagy ezüst fonalu bibor takarta, ékítve volt fodorral és ránczba szedett bodorral s módosan volt kötve pántlikával ; szoknyájuk Majlandban szőtt kamuka, aranyos, ezüstös prokát vagy genuai bársony volt s elől, hátul félig prémezve ; elől kötényt, derekukra pedig gyöngyös és gránátos . pártaővet kötöttek, a czipőt pedig a csizma helyett még Gvadányi korában is idegenszerünek tartották, holott még akkor is régebbi a czipőviselés szokása, ha ifjú korára értette, hogy : Régenten lábokon csizmákat viseltek. Nincsen seculuma, hogy czipőt őtöttek. A xvi. század hatvanas éveitől kezdve a férfiruháknak szabása is megváltozik, a női viseletből pedig mindinkább eltűnnek a hagyományos magyar öltönydarabok. A körülprémes és zsinóros rövid mente szárnyait körívalakban körülvágják, úgy hogy a zsinórral és sújtással kihányt nadrág eleje teljesen érvényesűlhet; a dolmány az eddiginél is rövidebb lesz, úgy hogy mindjárt a derék alatt végződik, alját kerekre vágták s a csákóra vágott szárnyak eltünnek; a nadrág mind szűkebb lesz s egészen a testhez feszúl; a sárga szattyán és vörös karmazsin csizmák folyton ritkulnak s a xvii. század vége felé teljesen kimentek a divatból, helyettük fekete kordoványbőrből készült csizmát hordtak, rojtos topánkát csupán diszruhához huztak; a rövid szárú lábbeli és bocskor már csak a legszegényebb néposztálynak volt a viselete, az is — a hogy módjában volt — száras sarut készíttetett, mely Jankó János szíves értesítése szerint abban . külömbözik a csizmától, hogy a fejbőrt nem befelé, hanem kifelé hajtva varrják a talphoz; a rövid száru sarut pedig ebben az időtájban kezdik bakkancsnak nevezni s a régi hajduk utódainak, a magyar bakaknak lesz a megkülönböztető viselete; az alacsony prémes karimáju kozák süveget felváltja a róka- vagy farkasbőrös, nyusztos magas kalpag, oldalt lecsüngő vörös leffentytivel; a csákós süveg is megváltozik ; elveszti elálló szárnyát, a mi még 1740—50 körül is egyik jellemző sajátsága volt (V. 6. ECU 5. Oo Bo Fob valamint felálló karimajat, csak a magas hengeralak marad meg beldle (XXXIV. 8. Nemes-Nagy: Magyar viselet. 25 A xvi. század második felének férfi viselete.
