Oldal 351 [351]
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. 193
évtizedeire esik s midőn a «Peleskei Notarius»-ban kigúnyolja a századvégi női divatot,
a magyar női viseletnek ugyanazon jellemző sajátságait sorolja fel, mint a minők voltak
egy századdal korábban. Az asszonynak kontyot kötöttek hajából a fejére s kivarrott főkötőt
tettek tetejére, kerületére pedig arany lánczot, gyöngyöt s gyémántos reszketőt, a mennyi
csak ráfért, vagy hosszú fátyollal kötötték be fejét s köves tűkkel rakták meg, mert az
asszony hajadon fővel, akár merre járt, sem templomba sem az utczára soha ki nem
ment, csak a leány, kinek tejét sem főkötövel, sem hosszú fatyollal be nem fedték,
nyakán kalaris és keleti gyöngy volt s mellé volt kötve zomanczczal futtatott filegran
munkáju aranyláncz; derekán halhéjjal megtöltött váll volt, közepe kevéssé a test felé
döntve, mintha csak a derekára lett volna öntve s fűzték minden szinű selyem pantli¬
kával, erre gyöngyöt két zsinór sorával, feldiszítették olasz bokrétával vagy balfelől
medaliával; karját arany vagy ezüst fonalu bibor takarta, ékítve volt fodorral és ránczba
szedett bodorral s módosan volt kötve pántlikával ; szoknyájuk Majlandban szőtt kamuka,
aranyos, ezüstös prokát vagy genuai bársony volt s elől, hátul félig prémezve ; elől
kötényt, derekukra pedig gyöngyös és gránátos . pártaővet kötöttek, a czipőt pedig a
csizma helyett még Gvadányi korában is idegenszerünek tartották, holott még akkor
is régebbi a czipőviselés szokása, ha ifjú korára értette, hogy :
Régenten lábokon csizmákat viseltek.
Nincsen seculuma, hogy czipőt őtöttek.
A xvi. század hatvanas éveitől kezdve a férfiruháknak szabása is megváltozik, a
női viseletből pedig mindinkább eltűnnek a hagyományos magyar öltönydarabok.
A körülprémes és zsinóros rövid mente szárnyait körívalakban körülvágják, úgy hogy
a zsinórral és sújtással kihányt nadrág eleje teljesen érvényesűlhet; a dolmány az
eddiginél is rövidebb lesz, úgy hogy mindjárt a derék alatt végződik, alját kerekre
vágták s a csákóra vágott szárnyak eltünnek; a nadrág mind szűkebb lesz s egészen
a testhez feszúl; a sárga szattyán és vörös karmazsin csizmák folyton ritkulnak s a xvii.
század vége felé teljesen kimentek a divatból, helyettük fekete kordoványbőrből készült
csizmát hordtak, rojtos topánkát csupán diszruhához huztak; a rövid szárú lábbeli és
bocskor már csak a legszegényebb néposztálynak volt a viselete, az is — a hogy mód¬
jában volt — száras sarut készíttetett, mely Jankó János szíves értesítése szerint abban
. külömbözik a csizmától, hogy a fejbőrt nem befelé, hanem kifelé hajtva varrják a talp¬
hoz; a rövid száru sarut pedig ebben az időtájban kezdik bakkancsnak nevezni s a régi
hajduk utódainak, a magyar bakaknak lesz a megkülönböztető viselete; az alacsony
prémes karimáju kozák süveget felváltja a róka- vagy farkasbőrös, nyusztos magas kalpag,
oldalt lecsüngő vörös leffentytivel; a csákós süveg is megváltozik ; elveszti elálló szárnyát,
a mi még 1740—50 körül is egyik jellemző sajátsága volt (V. 6. ECU 5. Oo Bo Fob
valamint felálló karimajat, csak a magas hengeralak marad meg beldle (XXXIV. 8.
Nemes-Nagy: Magyar viselet. 25
A xvi. század
második felének
férfi viselete.