Stranica 341 [341]
OCR
iy AZ UJKORI MAGYAR VISELED. 123, mar különböző szintiek voltak, mint viola-, kiraly- (élénk piros) s meggyszinti, kék sat. a fátyolt is aranyfonállal vegyesen s arany, ezüst virágosan szőtték. A recze előkötők a XVI. század utolsó harmadától kezdve divatoztak, vagy egész fehéren vagy ezek is aranynyal-ezüsttel elegyesen voltak szőve. Szokásban volt az is, hogy mint a xvi. században, a recze csak helylyel-k6zzel volt varrva a patyolatba. (XXIV. 5.) Az előkötő és eléruha köröskörül szőrből kötött vagy fekete selyem, czérna és aranyos csipkével vagy csipkés arany galanddal volt beszegve; alja rostélyforma volt vagy széles fehér varrással díszítve, ezüst skófiummal kivarrva. Ovet csak a magyaros vállhoz kötöttek derekukra, a korczányhoz, vambezhez nem. (V. 6. XXIII. 7—9, 11.) A pártaöv — ezüst majczon s gyakran boglárokkal — csak a XVII. század derekáig divatozott, azontúl — mint Apor mondja — a fekete s ritkán jóféle vörös klárisból füzött övek voltak nagyon elterjedve (V. 6. XXII. ro. XXV. to. XXVII. 3, 7, Io. XXIX. 5.); viseltek zsinór-öveket is arany, ezüst s különböző színű selyemből laposra vagy gömbölyüre verve s arany fonálból kötött gombocskákkal diszítve. A kettős, ú. m. alsó és felsőing vagy felimeg a xvii. században is megvolt, de azzal a változással, hogy amaz hosszú, emez pedig rövid volt. A hosszú inget a felimeggel együtt a xvil. század elejétől fogva kezdik emlegetni a leltárak, még pedig olyan módon, hogy a hosszu inghez rendesen kétszer-háromszor annyi felimeget sorolnak elő. A felimegnek, úgy, mint a Xvi. században, többféle változata volt. A ránczos ing 1620 körül ment ki a divatból egy pár emberöltőre; Apor mondja, hogy a régebbi időben nem volt ránczba szedett egész mellyű ingök az asszonyoknak, hanem elől meg volt hasítva, annak kötője volt s úgy kötötték meg a nyakuknál, «mert — folytatja — akkor épen az nyakokig fel volt az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint a mostani asszonyok és leanyok». A német módra való kötéses ing, melynek emlékét legelőbb a xvi. század derekán találjuk, egy századon át divatozott. A felimeg aranynyal, ezüsttel volt átszőve, arany, ezüst virágokkal kivarrva, selyemmel és czernaval himezve. De — mint Apor irja — különösen szerették úgy az asszonyok, mint a leányok a rézből csinált, igen apró, mintegy lencseszemnyi islógokkal egészben mindenütt megrakott belső kicsiny és külső ingeket; egy-egy ingre afféle apró islóg két-háromezer is rá volt rakva és varrva. Ez az Apor korában divatos ing sipújjú volt, vagyis olyan, mely a ckönyökiig bőv volt, azon alól a keze nyeliig szük. Az inghez járt a gallér és kézelő. A gallér, mint említettük, előbb — a xvII. század elején — fodros volt, aztán jött a rézvesszős támasztó csipkegallér, melyet 1651-ig említenek a régi leltárak s már a negyvenes években előfordul a lehajtó s az ötvenes években a hólyagos pántlikás gallér. A későbbi évtizedekben teljesen kimentek a divatból. Gallér helyett, mint Apor mondja, az ő gyermekkorában, a nyolczvanas évek táján, a mel! fölé varrott vagy rakott gyolcs volt a kis ing sipjan, a melylyel a mellet egész Öv. Ing. Felimeg. Gallér. Kézelő.
