Stranica 341 [341]
iy
AZ UJKORI MAGYAR VISELED. 123,
mar különböző szintiek voltak, mint viola-, kiraly- (élénk piros) s meggyszinti, kék sat.
a fátyolt is aranyfonállal vegyesen s arany, ezüst virágosan szőtték. A recze előkötők
a XVI. század utolsó harmadától kezdve divatoztak, vagy egész fehéren vagy ezek is
aranynyal-ezüsttel elegyesen voltak szőve. Szokásban volt az is, hogy mint a xvi. században,
a recze csak helylyel-k6zzel volt varrva a patyolatba. (XXIV. 5.) Az előkötő és eléruha
köröskörül szőrből kötött vagy fekete selyem, czérna és aranyos csipkével vagy csipkés
arany galanddal volt beszegve; alja rostélyforma volt vagy széles fehér varrással díszítve,
ezüst skófiummal kivarrva.
Ovet csak a magyaros vállhoz kötöttek derekukra, a korczányhoz, vambezhez nem.
(V. 6. XXIII. 7—9, 11.) A pártaöv — ezüst majczon s gyakran boglárokkal — csak a
XVII. század derekáig divatozott, azontúl — mint Apor mondja — a fekete s ritkán
jóféle vörös klárisból füzött övek voltak nagyon elterjedve (V. 6. XXII. ro. XXV. to.
XXVII. 3, 7, Io. XXIX. 5.); viseltek zsinór-öveket is arany, ezüst s különböző színű
selyemből laposra vagy gömbölyüre verve s arany fonálból kötött gombocskákkal
diszítve.
A kettős, ú. m. alsó és felsőing vagy felimeg a xvii. században is megvolt, de
azzal a változással, hogy amaz hosszú, emez pedig rövid volt. A hosszú inget a fel¬
imeggel együtt a xvil. század elejétől fogva kezdik emlegetni a leltárak, még pedig
olyan módon, hogy a hosszu inghez rendesen kétszer-háromszor annyi felimeget sorolnak
elő. A felimegnek, úgy, mint a Xvi. században, többféle változata volt. A ránczos ing
1620 körül ment ki a divatból egy pár emberöltőre; Apor mondja, hogy a régebbi
időben nem volt ránczba szedett egész mellyű ingök az asszonyoknak, hanem elől meg
volt hasítva, annak kötője volt s úgy kötötték meg a nyakuknál, «mert — folytatja —
akkor épen az nyakokig fel volt az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket
szemtelenül, mint a mostani asszonyok és leanyok». A német módra való kötéses ing,
melynek emlékét legelőbb a xvi. század derekán találjuk, egy századon át divatozott.
A felimeg aranynyal, ezüsttel volt átszőve, arany, ezüst virágokkal kivarrva, selyemmel
és czernaval himezve. De — mint Apor irja — különösen szerették úgy az asszonyok,
mint a leányok a rézből csinált, igen apró, mintegy lencseszemnyi islógokkal egészben
mindenütt megrakott belső kicsiny és külső ingeket; egy-egy ingre afféle apró islóg
két-háromezer is rá volt rakva és varrva. Ez az Apor korában divatos ing sipújjú volt,
vagyis olyan, mely a ckönyökiig bőv volt, azon alól a keze nyeliig szük.
Az inghez járt a gallér és kézelő. A gallér, mint említettük, előbb — a xvII. század
elején — fodros volt, aztán jött a rézvesszős támasztó csipkegallér, melyet 1651-ig
említenek a régi leltárak s már a negyvenes években előfordul a lehajtó s az ötvenes
években a hólyagos pántlikás gallér. A későbbi évtizedekben teljesen kimentek a divatból.
Gallér helyett, mint Apor mondja, az ő gyermekkorában, a nyolczvanas évek táján, a
mel! fölé varrott vagy rakott gyolcs volt a kis ing sipjan, a melylyel a mellet egész
Öv.
Ing.
Felimeg.
Gallér.
Kézelő.