Stranica 338 [338]
OCR
180 AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. A kisebb fajta mente, Apor szerint, házi-ruha volt, melyet különböző szinü segue és bársonyból készitettek, a téli mentét vad bőrrel, a nyarit könnyű szövettel bélleltéis s előbb arany-galanddal szegték be, a xvil. század második felében pedig, mint a palástot, arany és ezüst csipkével prémezték, arany, ezüst zsinórral kihányták s roe és vitézkötéses kötött vagy ékköves gombsorral látták el; a gombok száma 11—24 közt váltakozott. A női mente a xvi. század derekától (1552) kezdve egy századig nem fordul elő a leltarakban; legelőbb 1630—1639 közt említik mantli néven s nyilván ennek felel meg az 1648—1688 közt emlegetett kis mente, mentike vagy mentécske, a mi alatt nézetem szerint korántsem ujjatlan köpenyke-félét kell érteni, a hogy van pl. ábrázolva a Hallerek czimeres könyvében xvII. század utolsó harmadában Haller Jánosné (XXIII 10.), hanem azt a rövid, újjas felöltőt, a mit a magyar nép ma is «mandliv-nak nevez. A mentike vagy kis mente mellett már a xvII. század dereka táján magában, minden jelző nélkül is emlegetik a leltárak a mentét, mely kétségkiviil hosszabb volt amannál. Idoma, szabása az akkoriban járatos férfi-mentének felelt meg s hogy nem az idegen divat hatása alatt átvett, hanem régi magyar ruhának tartották, mutatja az, hogy az Esterházy Pál nádor által kiadott «Tropheum Estorasianum» a korábbi századok képzelt női alakjait mentében ábrázolja (XXVI., 8., 11.), természetesen ezek a menteformak csak annyiban régiek, hogy nem a századvégnek, hanem a század elejének divatját mutatják, a mikor a mente bő volt s rojtos, meg száras gombbal volt ellátva. A xvi. század vége felé a női mente testhez álló szabast nyert (67. 2.); nyilván ezt értették a szorító mente alatt. Mente. vail. A ruhaderéknak a szoknyatél való különválásával egy újabb női felöltő alakult a XVII. században, melynek különböző változatai voltak elterjedve. Általános neve vdil volt s a szoknyával hol egyező, hol meg attól különböző kelméből készült, a század első felében több rend arany-prémmel és paszománttal, arany- és ezüst-kötésekkel s galanddal szegélyezték, a század derekán túl pedig csipkediszítéssel, ritkábban arany- s ezüstzsinórzással látták el. A xvil. század első tizedeiben, körülbelől a negyvenes évekig a váll szabása a külföldi divatot követte, feszes volt, nyakig ért; elől, hol ékalakban nyult a derékon alul, hosszabb volt, mint hátul s alját a század harminczas, negyvenes évei felé elálló peremmel látták el (XXIII, 7—9., 11.); hogy a merev, feszes idomot megkapják, laposra hasított nád- vagy halcsont-bordákkal látták el s az ilyen halcsontos van ruhaderekat nevezték 1621-től kezdve korczoványnak, korczovatynak, vagy korczánynak. Vendégújj. A xvi. század első felében nagyon el volt terjedve az olasz divatu, lecsüngő s végig fölhasitott vendégújjak használata (XXIII., 7.. 9. XXVI., 8.), melyeket igen gyakran más szinű kelméből készítettek; sokszor maga a derékújj is föl volt hasítva (XXVL, 8.) s alul ismét összekapcsolva, úgy, hogy kilátszott a felimeg hólyagos újja, melyet a kéztőnél csipkés kézelő fogott össze. Az újjatlan vállak szintén használatban voltak XS 8. XXIV., 7. XXV., 4.) s átmenetül szolgálnak a magyar vállhoz, melyet a harminczas években kezdenek emlegetni a régi leltárak. Dubovszky György czímeres levelében ugyan
