Stranica 277 [277]
A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. we)
melyet — úgy látszik — hajité dárdánál alkalmaztak s mivel rendesen erdős vidékeken
különböző apróbb-nagyobb nyílcsúcsokkal együtt szokott előfordulni, nyilván vadásza¬
toknál használták. (77)
A könnyü lovasságnak, melynek főtömegét a kunok szolgáltatták, a nyíl volt a
főfegyvere. Az anjoukori íjj alakja, mint a Képes Krónikában látjuk, még mindig az
ősi járomalakú szkitha íjjtipusnak felelt meg (IX. B. 1., X. B. 5.). A tarsolyalakú íjj- és
nyilvessz6tarto tegezt úgy a kunok, mint a magyarok az övre kötve oldalt hordták s
nem a hátukon, mint a törökök; a kun tegezek igen gyakran díszes czifrázattal voltak
ellátva (XII. 9. 30. 1—2.,-31. 1—2., 32. 2.). Az árpádkori szeges nyilesucsok mellett a
köpüs nyílcsúcsok különböző változata is divatozott. (28. 2., 19—21.). A XIV: század¬
ban kezdett mindinkább elterjedni nyugoton a számszeríjj (armbrust, lat. : arcubalista,
francz.: arbaléte, olasz: balestra) vagyis a xv. századból fenmaradt nevén szomoszerigy
(zomoserig, szláv: szamosztrelij, szamosztrilj — önmagától lövő), melyet a kézíjjtól az
különböztetett meg, hogy agygyal vagy tusával volt ellátva s a kifeszített hurt az agy
oldalán alkalmazott peczekhöz lehetett erősíteni. Nálunk a xiv. század vége felé a
felső-magyarországi városok polgárságához úgy látszik a nyugoti és északi szlávoktól,
csehektől, lengyelektől jutott el, erre vall a Zsigmond korában már ismert «szomo¬
szerigyv elnevezés, mely szláv eredetű, az Wj fegyvert tehát őseink se nem a németek¬
től, sem pedig nem az olaszoktól ismerték meg. Az Anjouk alatt azonban még nagyon
szűk körre terjedt a használata; a képeken sehol nem látjuk, a harczosoknál bizonyára
nem volt meg, csupán a városi polgárság használhatta, mint Németországban, a hol
azonban már vadászfegyvernek is alkalmazták, a mire nálunk ekkor még semmiféle
adatot nem tudunk felhozni.
A többi fegyverféle közül megemlítjük a csatabárdot (28. 18.), melyet különösen
Szt. László ábrázolásánál a szent. király megkülönböztető fegyverének találunk; veleméri
(26. 8.) és gelenczei (XII. ro.) képén a csatabárd félhold alakú, a bárd nyaka a penge
közepén van alkalmazva, míg egy másik változatnál a penge felső részének a közvetlen
folytatását képezi s a penge háromszög alakban csak a nyak alatt szélesedik ki. (28. 18.).
Az Anjouk alatt egy új fegyvernemmel, a buzogánynyal szaporodott a magyar hadi
fölszerelés. Két neme volt, egyik a bunkóhoz hasonló s nyugoteurópai eredetű macsok
(olasz. mazza, francz. masse, mace, machue), másik a négy tüskével ellátott keleti buzogány
(tör.-tat. bozgán, buzgan a. m. zúzó, romboló), mely a tatárjárás idejében tűnik föl
Európa területén s Kipcsakból terjedt el előbb az oroszoknál és lengyeleknél, később
pedig nálunk is. XxIII— xiv. századbeli idomát a 42. tábla 14. sz. ábrája tünteti föl."
Nagy átalakulást látunk a sarkantyúnál, melynek anjoukori formája minden tekin¬
tetben különbözik az Árpádkoritól. A taraj, mely a XIII. század dereka felé kezd fel¬
tünni, teljesen kiszorította az Árpádkori gombos és tüskés végü formákat s vagy csip¬
kézett korongot (28. 5.), vagy 6—8—12 acu csillagidomot (28. 4, 6, 7.) képez. A sarokvas
Nyíl.
Csatabárd.
Buzogány.
Sarkantyú.