Oldal 243 [243]
A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. 83
párral együtt lelték, s talán a két tinódi szablya is (23. t. 31—32) hozzájuk tartozik; a
zabla kétsoros ezüst szögekkel van kirakva s alakjára nézve annak a feszítővassal ellá¬
tott zablatipusnak a tovább fejlődése, mely már a népvándorláskori leletekben előfordul
(v. 6. 6. t. 34, 7. t. 8.) s a csikózabla mellett a honfoglalóknál is használatban volt (v. 6.
12. t. 2, 3.). Az utóbbiaknál a fül és karika kettős kantárszár használatára utal, míg a
tinódi zablánál csak a szíj fölcsatolására szolgáló fület találjuk meg, a miből egyszerű
kantárszárra következtethetünk s ezzel összhangzásban van az a körülmény, hogy sem
a XIII. századbeli pecséteken (v. 6. 22. tábla 5.), sem a XIII—xIV. századbeli múzeumi
niellós csaton (22. t. 8.), sem az ezen időbeli oroszoknál, a novgorodi Mária-képen (21. t.)
nem látunk kettős kantárszárat. A csikózabla (21. t. 1.), mely feszítővas helyett mind
két végén karikával van. ellátva s csak a honfoglaláskori leletekben tünik föl, a nép¬
vándorláskoriakból pedig hiányzik, az erdőteleki lelet tanusága szerint az Árpádkorszak
vége felé is használatban volt. A muszkai ‘Arad m.) lelethöz tartozó csikózablák ezüst
sodrony berakással vannak ékítve. E két régi magyar és egyszerübb szerkezetü zabla¬
tipus mellett a teljes kifejlődésben levő román izlés diszítéseivel ellátott gödöllővidéki
aranyozott bronz zabla (23. t. 10.) már a későbbi középkori zablatipust is feltünteti;
jellemzi ezt az orrkarika, a lefelé hajló feszítő vas s aztán különösen a nyelvszorító
vas, a mi arra mutat, hogy nagyon erős száju lónál kellett használni vagyis hogy az
Árpádok alatt, úgy mint nyugoton, nálunk is elterjedt az a felfogás, hogy az igazi
lovagnak ménlóra illik ülni, a herélt vagy kancza nem illik hozzá. A herélt ló tudva¬
levőleg Magyarország felől terjedt el nyugoton, úgy hogy több európai nyelvben egye¬
nesen «magyarnak» nevezik a herélt lovat. Ennek használata a régi magyar hadviselési
móddal függ össze; már az ókori szarmatákról megjegyezték a rómaiak, hogy legjob¬
ban szeretik a herélt lovat, a ménló ellenben nem való paripának, mert a kancza
láttára nyerítésével könnyen árulójuk lehet; a magyar hadviselésnek egyik alapeszméje
volt a lesből történő, az ellenség meglepetésével járó támadás, a ménló tehát ép oly
alkalmatlan volt nekik, mint hajdan a szarmatáknak. A nyugoti szokások divatja azon¬
ban a régebbi felfogást módosította s a ménló paripának való használatával a régebbi
zablaformának is át kellett alakulni, erre szolgál bizonyságul a valóságos állatkinzó
gödöllői zabla, melynek használata csakis a nehezen fékezhető ménlónál magyarázható
meg.)
A patkóra, ha — a mi valószinü — az Árpádok alatt már ismeretes volt is, ezen
időből nincsenek adataink. A különben szláv eredetü szó legelőbb a xv. század elejéről
való schlágli szójegyzékben fordul eld."
Nem annyira harczban, mint inkább vadászatnál használták azokat a tulokszarv¬
idomu vastag kürtöket, minők a X—xII. században Európaszerte ismeretesek voltak,
többnyire elefántcsontból készültek s néha faragványokkal gazdagon voltak földiszítve.
Nálunk egy igen becses emléke maradt fenn a hires jászberényi ú. n. Lehel-féle kürtben
writs
Patko.
Kürt.