Stranica 203 [203]
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR WASIBILIT AN 43
A paizst csupán Konstantinus Porphyrogenitus említi, midőn Árpádról azt mondja,
hogy kozár szokás szerint paizsra emelték. Neve nyugotról került hozzánk (középlat.
pavisium) s a nagy paizsok használatával honosodott meg; régi neve vért volt, melyet
a későbbi nyelv tágabb értelemben általában a védő fegyverek s különösen a pánczélzat
megjelölésére alkalmazott, az Árpádok alatt azonban még «clypeust», tehát kisebb fajta
kerek paizst értettek alatta; ugyanezt jelenti a kaukázusi osszétek nyelvében is a «varth«
szó, mely különben megfelelő hangvaltozdssal a többi iránságnál is megvan s eredeti
jelentése a. m. «védelmezé». A szóval együtt a paizs használata is az iransag befolyá¬
Sára vezethető vissza. Az árja népeknél legelső feltünésüktől kezdve mindegyiknél nagy
szerepe volt a paizsnak, a turán fegyverek közé azonban nem tartozik. Csakis azon
turánoknál terjedt el, a kik az irán hatáskörbe estek bele, mint az ó-kori parthusok,
kiknél már voltak nehéz és könnyebb paizsosok. Ebből az irán környezetü turánságból
valók a honfoglalók is, a paizst tehát a beköltözésnél már jóval előbb megismerték. Úgy
a «clypeus» jelentésü «vért» szó, mint a kaukázusi népek, perzsák, tatárok, törökök, byzan¬
cziak példája azt bizonyítja, hogy a régi magyaroknál is az a bőrrel bevont kis kerek
s közepén kidomborodó fapaizs volt használatban, mint ezeknél. A szvanföldi ecseri
tryptichon Szent Mihályának paizsa középen ugyanazzal a négyszirmu rózsás kerek bog¬
lárral van diszítve, minő a pilini, törteli s más honfoglaláskori leleteinkben fordul elő.
Mindamellett eddigi észleleteink alapján egyik ilyen boglárról sem állíthatjuk, hogy a
paizst diszítették vele, mert valamennyinél azt tapasztalhatni, hogy bőrre, nem pedig
fára voltak erősítve.) §
Sarkantyunak a honfoglaláskori leletekben semmi nyomát sem találjuk. A keleti
lovas népeknél különben sohasem is volt használatban, az ostor, korbács, kancsuka
helyettesítette; nyugoton, a La Téne-kultura területén fordul elő legelőbb, a nép¬
vándorlás korában is főleg a germán vidékeken található. Oseinknél kétségkivül csak
a honfoglalás után terjedt el, ekkor azonban gyorsan megkedvelték s használata olyan
általános lett, hogy mindenki hordta, holott a németeknél csak a lovagoknak volt a
kivaltsaga.(°)
A női viseletben a magyar nép, a meddig csak visszavezetnek a multba emlékeink,
mindig különbséget tett a leányok és asszonyok viselete között. A leány mindaddig,
mig férfit nem ismert, hajadon fővel járt s innen nevezték őseink az érintetlen leányt
chajadon»-nak, de ha férjhez ment vagy megesett, «a fejét bekotétték» s mint asszony¬
nak, fejére tették a cfőkötőtv, melyet ezentúl joga volt viselni, a megesett leány pedig
kendővel födte be a fejét. E szokás gyökerei korábbi időbe nyulnak, mint volt a hon¬
foglalás, a keleteurópai turánoknál mindegyik viseletmódra vannak emlékeink a nép¬
vándorlás korától kezdve, úgy, hogy ezek alapján egész biztosan megállapítható, hogy
a magyar «fehér népnél» a fejviselet szokásában az irányadó szempont ugyanaz maradt
a honfoglalás korától kezdve egy egész évezred alatt.
Paizs. Vért.
Sarkantyú.
Női viselet.
15. tábla.)