Oldal 197 [197]
OCR
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR VISELET. Mi szosan «bagariay, ép olyan hires lett, mint a piros parthus bőr, melyet — mint emlitettük — Konstantinus Porphyrogenitus szerint a x. század derekán, különösen az Azovi tengermelléki Khersonban készítettek. A magyarsagnal szintén bolgár elemek foglalkoztak az «irhay készítésével, a mit a németek és szlávok is nagyon korán eltanultak a magyarországi vargáktól. A csizmaviselet szokását az a befolyás, a mit az avarok, bolgárok, magyarok és kozárok gyakoroltak a byzancziak és kaukázusi népek viseletére, ezeknél is elterjesztette. Basilius császár a már említett xi. századbeli párisi psalterium egyik miniaturején (17. t., 3.) gyöngyökkel diszített hosszú szárú piros csizmával van ábrázolva; a sopronmegyei csornai leletben a lábfejen talált apró ezüst pitykék helyettesítették a gyöngyöt a csizmadiszitésben; a csizmaszár vágása, mint a magyar csizmánál ez hagyományszerűen fenmaradt, erősen rézsutos, elől a térdkalács közepén csúcsban találkozik, hátul a lábikráig ér; Basilius képén a vágás egész egyszerü, máskor szegélyzettel volt ellátva, mint a déloroszországi kun szobrokon (20. 2.) s aztán gyöngyökkel vagy pitykékkel kirakva, mint a Szasszanidakori ezüst csésze hunn fejedelmének csizmáján (4. t., 1.3 észlelhetni ; emezeknél, valamint a nagyenyedi Szent Demeter-képen (17. t., 1.) s a szvanföldi ecseri templom tryptichonán (17. t, 5.) a fölfelé álló hegyes csizmaorrt is megtaláljuk, a mi szintén egyik jellemző tulajdonsága a későbbi idők magyar csizmájának ép úgy, mint a krimi és kazáni tatár, kirgiz és őzbeg csizmanak. Basilius császár képén, a Szent Demeter-képen s a kun szobrokon a csizma egy darabból áll, semmi nyoma sincs annak, mintha a tulajdonképeni csizmára még papucsot is huztak volna, a mi a törökségnél van szokásban, a hol a tulajdonképeni csizman, az xötükv vagy «itik»-en kivül még egy könnyebb czipő-féle lábbelit is használnak, a «kepis»-t, «ketis»-t vagy ccsitekv-et, a mit kimenetelkor huznak föl az ötükre; rendesen a mohamedánizmussal szokták kapcsolatba hozni az alsó és felső csizma használatának szokását, de ennél alighanem régebbi, mert, mint az előbbi fejezetben már utaltunk rá, a Szasszanidakori ezüst csésze hunn királyának csizmajan is meg lehet különböztetni a tulajdonképeni csizmát s alatta a papucs-féle részt. A kunoknál a csizman (etic — stiuales) kivül szintén volt egy czipő-féle lábbeli, a céulgaus (scapin’, solea socci), de hogy ezt a csizmara huzták-e vagy sem: a Petrarca-codexből nem tűnik ki, a déloroszországi csészetartó szobrok pedig inkább arra mutatnak, hogy az alsó és felső csizma használata náluk nem volt szokásban. A saru nyilván az alsóbb néposztálynál volt elterjedve; a baskiroknál is, a kik a régi Nagy-Magyarország magyarságát magukba olvasztották, mint Vámbéry mondja, csak a szegények viselnek «csarik»-ot, faháncsból készült czipőt. 6" A férfiviselet kiegészítő része a fegyverzet, mely a honfoglalóknál a byzanczi taktikusok szerint íjjból, kopjából, kardból és pánczélből állt. Őseinknek is, mint az előttük és utánnuk föltünt turánoknak, a myíl volt a fő52) fegyverük. «Osszes bizalmukat, hogy győznek — mondja a Leo-féle taktika — a nyilazasba vetik; futás közben nagyon Szeretik íjjukat használni s nyargalva is kiváló ügyesFegyverzet. Nyíl. Íjj. Tegez.
