Oldal 180 [180]
ae A HONFOGLALASKORI MAGYAR VISELET.
Gear He Aan vite . t. 2.) sza¬
ews eles Caso oo eee : ee.
kalas, ellenben a déloroszorszigi csésze királya (4. t. 1.) SZ
. i ii é ebekben hasonló szokasu kunokrol
nagy szakalt viseltek, a velük egy nyelvü és egy e :
i bj i 5 7 <A tvaltak s ezen szokasukhoz annyira
pedig egész biztosan tudjuk, hogy szakálukat leboro : : 1 veo
ragaszkodtak, hogy midőn 1279-ben a pápai követ előtt tovady tettek a ; ye
szokások átvételére, a követ a király közbenjárására fölmentette őket azon köte am
alól, hogy a magyarok és mas keresztyének módjára szakalt 3 moss hajat ee Ke
hanem régi szokásaik szerint azután is borotválkoztak és rövidre myüretíkoráeis ien
szakálnélküli, csupán hegyesre pödrött bajuszu alakokat ábrázolnak ae ea
esészetarté szobrok (20. 4.), melyeket a xi. század derekán e vidéken járt Rubruguisra
támaszkodva a kunoknak kell tulajdonítanunk. Ez a szokás a kelet-európai turánoknál,
mint az előbbi fejezetben tárgyalt Szasszanidakori ezüst csésze domborművéből kitünik,
egész az v. századbeli hunnokig vezethető vissza, a kik a hosszu haju és nagy-szakálu
parthusoktól és Szasszanidáktól eltérőleg szakált nem hordtak s hajukat rövidre nyirták.
További analogiát találunk a párisi nemzeti könyvtár egy X—XI. századbeli byzanczi
evangeliumának miniaturejeiben (17. t. 6., 7.); ezek közül egyik egy erőd ellen rohanó
lovas csapatot ábrázol; a lovasok pikkelyes vérttel s kopjával vannak fegyverkezve,
fejükön alacsony csucsos süveget viselnek, vivóeszközökkel azonban, faltörő kossal s más
effélével egyáltalában nincsenek ellátva; ez arra a föltevésre vezet, hogy a miniature¬
festő e lovas csapatban az azon időbeli barbarokat, magyarokat, avarokat, bolgárokat
vagy bessenyőket akarta feltüntetni, nem lehet tehát elvitatni azon körülmény fontos¬
ságát, hogy az egyik lovas, épen az, a kinek az arczvonásaiban is van valami magyaros
jelleg, szakál nélkül, csupán vastag bajuszszal van ábrázolva.
Egy másik emléket, mely szintén a magyarsággal hozható kapcsolatba, Dél-Orosz¬
országban találtak s a szentpétervári császári gyüjteményben őrzik; ez egy áttört művü
relief-csoportozat aranyból, Labarte szerint a pusztai népek életéből vett jelenetet ábrá¬
zolva; a jelenet áll egy fa alatt pihenő vitézből, a ki fejét egy előtte ülő nő ölébe hajtja.
lova a fához van kötve egy másik lóval együtt, melyekre csatlós ügyel föl; Labarte az
alakok arczvonásaiban a parthus tipust ismeri föl, tulajdonképen pedig a csatlós arcza
annyira magyaros, hogy csaknem lehetetlenség magyarnak nem nézni, maga a jelenet
is teljesen megfelel a xIv—xv. századbeli falfestményeinkből ismeretes Sz. László-legenda
(cserhalmi ütközet) egyik epizódjának ; ezek után csu
Sz. [ászló-legemélz ezen epizódjának, melyről a krónikákban nincs szó, nem valamely
més [dc oe monda szolgalt-e alapul s ilyen formán az említett arany tárgy nem
szarmazhatik-e jóval korábbi időből a x1v—xy. századnál, a mikor nálunk is kezdenek
feltünni a borotvált állu bajuszos alakok? Ez a lehetőség, ha talán kevés is benne a
valószínűség, utóvégre nincs kizárva; ennyiben tehát ezen emlék is felhozható. mint
celleges bizonyíték arra nézvé, ‘heey a ikizágaroknátbn ze snyeó ela eték FEAR
pán az lehet kérdéses, vajjon a