Page 170 [170]
4 A NÉPVÁNDORLÁSKORI TURÁN VISELET.
agyon barbár kivitelben Artemist
egben, térdig érő s ugy látszik,
yó kaczagányban és sz6r¬
ük azt a kétségkívül
a mit a Iv. század¬
egy érme után következtethetünk, melynek hátlapja n
ábrázolja, fején nagy karimáju csúcsos és magas bérstv
az egyik vállon féloldalt vetett s az egyik mellet meztelenül hag
től meg nem tisztított, nagy bőrcsizmában. (14. 1.) Ha ezzel összevetj
hézagos és természetesen csak nagy általánosságban mozgó leirást,
beli Ammianus Marcellinus nyujt a hunn viseletről, valami képet mégis csak alkot¬
hatunk róla magunknak. E szerint a hunnok öltözete erdei vadak bőréből készült,
melyet mindaddig hordtak, mig le nem szakadt róluk. Fejüket «meghajlitott stiveggel»
(galeris incurvis) fodték, a mit, nem lehet másra magyarázni, minthogy a karimája föl
volt hajtva, vagyis ugyanaz a csúcsos és magas süveg, a mely a fönt említett Artemi¬
doros korától fogva körülbelől kétezer év óta folyton használatban van a közép-ázsiai
turánoknál. «Sz6rés» lábszárukat (hirsuta crura) kecskebőrből készült idomtalan csizma¬
félével borították, a miből az tünik ki, hogy a kecskebőrön meghagyták a szőrt, mint az
Artemidoros-féle, valamint az indo-szkitha érmeken (14. 3.) látható, mert a mongolfaju
népek teste szőrtelen szokott lenni s igy bizonyos, hogy a hunnoknak sem a lábszáruk,
hanem a csizmájuk volt szőrös. Főfegyverük nekik is a nyil volt, mint minden turán
népnek, az íjj nagy s a nyílvessző csonthegygyel ellátva. Közelben rövid karddal vagy
inkább tőrrel harczoltak, a mi az Altáji melléki leletekben is az egyedüli kardféle fegy¬
ver. Ezenkivül, mint Ammianus Marcellinus mondja, pányvát is használtak, melyet az
ellenségre vetve, összehurkolták tagjait. Hogy ez a «panyva» nyéllel volt ellátva, tehát
a magyar csikósok karikásának vagy a kancsukának megfelelő több águ ostor lehetett,
egy közép-ázsiai parthus érem gyanittatja (14. 2.), melynek hátlapja bal kezében kétágu
korbácsot tartó lovas vitézt abrazol.®
A hunn viselet kiegészítéséhez vegyük még a kengyelt, melyet az óvilág hires lovas
népei, a szkithák, parthusok s a Trajanus korabeli jazigok még nem ismertek, de
ugyanabban az időtájban, midőn a hunnok a Dunáig: hatoltak, feltünik a magyarországi
leletekben kivétel nélkül m1—Iv. századbeli római érmek társaságában. Hihető, hogy
a hunnok nagy többsége még nem használt vaskengyelt, hanem egy alant kétfelé ágazó
szíjra vagy kötélre talpnak fa- vagy vasrudat erősítettek s ebből állt a «folhago», vagyis
a kengyel, a minek nevezték az ázsiai turánok, mongolok, törökök, később a cermuanae
(Steigbtigel) s nyilván az ős magyarok is. Ennek a rúddal ellátott szíj- vagy kötélföl¬
hágónak az alakját utánozták aztán a legrégibb vaskengyelek, melyeknek done fel¬
körív, alul széles talppal. Kétsé¢get sem szenved, a legzsengébb gyermekkortól való foly¬
tonos lovagláson kivül a kengyel használata is nagy mértékben elősegítette, hogy
biztosan megülték a lovat; Ammianus Marcellinus mondj ;
lovon maradtak, fejüket a ló vállára hajtván.(9)
Ammianus Marcellinus még látta a Belső-Ázsiából hozott h
a maga egyszertiségében és durvaságában(V. ö. 5. 2.)
oly
a, hogy még alvaskézben is
amisitatlan hunn viseletet
, bizonyos azonban, hogy ez csakhamar