Stranica 395 [395]
OCR
nak valaminő alapja, vagy csupán a művész szeszélye hozta magával, adatok híján nem lehet eldönteni. Királyaink közt népszerűségre SzentLászlóval, történetünk e nagy alakjával, egyik sem vetekedhetik. Ennek megfelelően képeinek száma is feltűnően sok, s a mi legnevezetesebb, képei mind közös, a hagyomány által fentartott típuson alapulnak. Egykorú képe nem maradt; azt az alakot, a mely egyetlen, erősen megkopott pecsétjén látható, semmiféle kapcsolatba nem hozhatjuk igazi külsejével. Épp úgy nem vehetjük számításba azt az ábrázolást sem, a mely az alli ólag Szent-László királyi palástjából készült zágrábi miseruhára van igen gyarlón ráhímezve, habár a király neve ís mellé van varrva. Legkorábbi képeül tehát azt a falfestményt kell elfogadnunk, a mely a már említett zsegrai templomban a Szent-Istváné mellett látható. Ez a kép életnagyságban, egész alakban ábrázolja László királyt. Tulságosan magas, sovány alakját a későbbi szokástól eltérően nem hadi pánczél, hanem hasított ujjú, biborszínű, hosszú köntös fedi. Arcza kerekded, kifejezéstelen; benne valaminő hűséget alig kereshetnénk. Az egyetlen részlet rajta, a melyre súlyt fektethetünk, az arczát körítő szakál, a mely állán két hegyes ágba van eresztve. Idegeniil hat ránk, a kik a magyart bajusz nélkül el sem tudjuk képzelni, hogy a művész a királyt beretvált felső ajakkal, teljesen bajusztalanul ábrázolja. Sajátságos módon ez a különös ábrázolás a száz évvel későbbi Képes Krónikában megismétlődik, de csak a még fiatal László koronázását feltüntető képen ; már a hol mint szentet, szokott jelvényével, a bárddal, önállóan festi le a miniátor, ott körszakállal s evvel egybefolyó bajuszszal ruházza fel. A XIV. századból a nagy emlékű szent királynak számos képmása ismeretes; legendáj Különösen a leányrabló kúnnal vívott küz festőinknek kedvencz tárgya volt. delmét szerették megfesteni, bizonyosan a megrendelők kívánságára. Szent-László életének e jelentőség nélküli, de romantikus epizódja, mely a középkor harcz- és kalandkedvelő magyarjának figyelmét szem331 mel láthatólag inkább világi, mintsem egyházi vonatkozásaival kötötte le, a XIV— XM. században kifestett templomokból ritkán hiányzik. E képeken tanulságosan megfigyelhető, miként módosul az egyes korok ízlése és felfogása szerint a szent ábrázolása, a nélkül, hogy alapjában véve megváltoznék. A korábbiakon még a kétágú szakállal találkozunk, de már bajusz járúl hozzá. Igy van lefestve a szepesmegyei Visfalu templomának Károly-Róbert korabeli freskóin. Később mind hosszabbá válik a szakál, a mint azt e korszak olaszos viselete a valóságban is magával hozta; de a tradíczióhoz képest még mindig kétágú. Erre különösen az Aquilla János által kifestett
