Oldal 391 [391]
hogy a korábbi ábrázolás hosszú köntösét
többnyire az illető korszak divatjának meg¬
felelő lovagi öltözet vagy pánczél váltja fel.
A mateóczi templom főoltárának XV. szá¬
zadi képén talpig pánczélba
Stten, majd¬
nem ővéig leérő ősz szakállal erősen emlé¬
keztet Zsigmond kírály képmásaira. A Tu¬
róczi krónika mindkét kiadásának fametsze¬
tén kivételesen hiányzik a pánczél, helyette
földig érő, bő prémes suba fedi az egész
alakot, a mint az a trónján ülő, királyi
jelvényekkel ékesített uralkodót jobban is
illeti. Az augsburgi kiadás metszetén Szent¬
Im:
is mellette találjuk, kis gyermek gya¬
nánt a tágas trónon atyja mellé húzódva. Ez
a kettős ábrázolás ment át aztán a fentebb
már említett Nádasdy Ferencz-féle Mauso¬
leum-ba is, s ennek révén ez talált legtöbb
utánzóra.
Ma már megszoktuk Szent-István kírályt
mint valódi aggastyánt látni, s eszünkbe
sem jut a kézenfekvő ellenvetés, hogy a
halálakor mindössze hatvanhárom éves feje¬
delem térítői s uralkodói tevékenysége tel¬
jében semmikép sem lehetett ilyen öreges
külsejű. E nagy hibán kívül még egy ki¬
fogást lehet emelni Szent-Istvánnak összes
ábrázolásai ellen, azt t. i., hogy egyiken
sem találhatunk valaminő magyaros jelle¬
get. Valamennyi ábrázolója elfeledkezett s
feledkezik még ma is arról, hogy az Árpá¬
doknak ekkor virágzása kezdetén álló tör¬
zsébe Szent-Istvánig még kevés idegen vér
keveredett, s fel nem tehető, hogy a ma¬
gyarságot még ma is megkülönböztető et¬
nikai s antropologiai jellemvonások első ki¬
rályunk ábrázatán vissza ne tükröződtek
volna.
Szent-István korán elhúnyt fiának, Imre
herczegnek majdnem ugyanannyi képe is¬
meretes, mint atyjának, de mindezek kívé¬
tel nélkül a hitelesség legcsekélyebb mérté¬
két is nélkülözik. A művészek hol gyer¬
mek, hol pedig ifjú alakjában ábrázolják;
van, a ki pánczélos lovagot csinál belőle,
de van olyan is, a ki valóságos cherubim¬
nak festi le. Mégis, tekintettel arra, hogy
«dux» volt, a középkoriak inkább leventét
láttak benne. A már említett mateóczi ol¬
tárképen, a hol atyja mellett állva festette
le a korhoz mérten tehetségesnek mondható
Be)
művész, barnahaji, kisbajuszti ifjú, meré
lándzsát s
pánczélban, de vállán palasttal,
pallost tartva, A szentségéhez illő liliom¬
szálról teljesen megfeledkezett a mester.
Egyik beszterezebányai gyámkövön mell¬
képét faragta ki valami felvidéki szobrász;
itt valóságos junker lett belőle, németes
kalpaggal, csupasz ábrázattal, egyik kezé¬
ben pallost tartva, a másikban, a mi itt
szinte visszásan hat, liliomszdlat fogva. Egy
t tizen¬
a Szépművészeti Múzeumban őrzi
ordi
század végéről való oltárszárnyon
trónra helyezte a festő, ugyanott egy má¬
sik gyarlón festett táblán gyermek gyanánt
jelenik meg. Legszebb a híres szepeshelyi
főo ltáron látható képe (körülbelül 1478-ból),
a hol Szent-Imre alakja atyja és Szent¬
László közé állítva a főhelyet foglalja el.
Máryás-kori pompás prémes köntösbe öltö¬
zott ifjú férfi áll előttünk, jobbjában pallos¬
sal, baljában liliomszállal. Kifejezésteljes
arcza, vállra omló barna fűrtei, nemes tar¬
tása valósággal lebilincselik a szemlélőt.
Ám ez csupán a festő jelességét bizonyítja;
az első magyar herczeg valódi alakjáról
épp úgy nem tanuskodik, mint legrosszabb
és legművészietlenebb képei.
Szent-István utódját, Pétert. joggal nem
számítjuk az Árpádok közé, s csak tel¬
jesség okáért jegyezzük meg, hogy képét
egy időben a pécsi altemplom bibliai jele¬
neteket ábrázoló XI. vagy XII. századi
domborművein keresték; az újabb kutatá¬
sok azonban kétségtelenné teszik, hogy ez
a feltevés semmiféle alapos érvvel sem tá¬
mogathaté, Valaminő képzeleti ábrázolatai¬
val már a Képes Krónikában is találko¬