Oldal 388 [388]
maradt, olyan, a melyet a korhoz mérten
művészi kéz formált s a mely akkori fel¬
fogás szerint valóban az illető uralkodót
vagy nejét ábrázolta. Ezek a képmások a
találhatók s ilyeneknek bővé¬
ben vagyunk. Azonban — sajnos — ezekre
rend
megtartó ereje, memoridja, a mely a régiek¬
nél jóval tökéletesebb volt, mint nálunk.
Az írás (s még inkább a nyomtatás) bizo¬
nyos fokig feleslegessé teszi az emlékezetet.
A mint a régi idők történeteit, nagynevű
elődök viselt dolgait írásba kezdik foglalni,
áll leginkább, a mit a jelképes lá
módról mondtunk. A pecséteken levő képe¬
ken hiába keresünk valaminő egyénitést :
rajtuk — legalább a XIII. század végéig —
jellemzés nélküli bábok ülnek, sematikus,
csupasz arezokkal, a melyeknek még öltö¬
zetét ís csupán a hagyomány szabja meg,
s a melyek ép úgy puszta szímbolumok,
mint akár a czímerek oroszlánja vagy sasa.
Miután az egyénítő ábrázolás kora ná¬
lunk csak a XIV. század első felében veszi
kezdetét, az elmondottak után könnyen azt
hihetnők, hogy Árpád-házi királyaink külső
alakjáról egyátalán nincs megbizható ada¬
tunk, ábrázolásuk tehát — ha rá kerül a
sor — kinek-kinek a képzeletére van bízva.
Azonban ezt a következtetést ilyen mereven
levonni nem szabad. Meg kell előbb vizsgál¬
nunk, volt-e, van-e valaminő alapja Árpád¬
jaink azon régi képmásainak, a melyek
ugyan nem az illető királyunk életében ké¬
szültek, de a melyek mégis elég tiszteskorúak
arra, hogy jobb hiján rájuk hivatkozni
lehessen.
A középkori művész, ha régebbi idők
alakjait kivánta megörökíteni, többnyire csak
saját kora dívatjában, annak megfelelő for¬
mában s környezetben érzékítette meg ez
alakokat; archaeologiai hűségről sejtelem¬
mel sem bírt. De, ha a korhűséggel nem
ís törődött, annál jobban kötötte valami, a
minek erejéről, a lelkek feletti hatalmáról
a mai kor emberének alig van már fo¬
galma s ez a hagyomány.
Minél inkább rá van szorulva egy nép
arra, hogy múltja emlékeit pusztán szóbeli
közlés utján őrizze meg, annál biztosabban
J a J ér¬
téke, sőt lassanként kivész az emberekből
a képesség is, a múlt eseményeinek pontos
megőrzésére.
Miért is tartsa meg a mai ember elődei,
szülői képét emlékezetében, miért regéljen
alakjukról gyermekeinek, mikor a megszóla¬
lásíg hű képekben mutathatja meg őket?
Ám még nem oly régen is másként állt a
dolog, életében csak igen kiváló, előkelő
ember festethette le magát; a kevésbbé va¬
gyonos, ha egyátalán készült róla arczkép,
csak halála után, utódai kegyelete vagy
hiusdga révén jutott hozzá a megörökítés¬
hez. S az így utólag készült képmás még
sem volt minden hitelesség hiján való. Ro¬
konok, ismerősök emlékezetből úgy leírták
az elhúnyt alakját, ábrázatát, szeme, haja,
bajusza színét, állását, hogy a festő végre
is e eltalálta a h ló:
Mindennapi eset volt ez még a XVII.
XVIII. században; hát még előbb, a közép¬
korban, a mikor a nemzet nagy tömege,
még előkelői is a múltat illető ismereteiket
majdnem kizárólag a szóhagyományból me¬
ritették. Hiszen akkor a hagyomány ereje s
bizonyos fokig hitelessége is majdnem az
íráséval s a festett képével vetekedik. Apá¬
ról fiúra változatlanúl szállott át a tudata
annak, hogy egyik vagy másik nagy király,
csatákban vitézkedett hős vezér, vagy a
család valamelyik kiváló elődje minő ter¬
metű, kicsi, vagy magas, széles vállú, sas¬
tekintetű, piros vagy sápadt arczú volt-e.
S ha az ilyen szóhagyomány leért addig
a korig, a melynek kézügyessége már elég
volt arra, hogy képbe, szoborba öntse dt az
s bírja
FENE | ae | 2
J A I
viszont semmi sem mossa el oly biztosan az
emlékezetből, mint az írásbeliség. Még ha
adatok nem támogatnák is, a józan okos¬
kodás bizonyítaná, hogy a mily mértékben
gyarapodik az emberi elme felvevő s fel¬
dolgozó képessége, olyan arányban csökken
lék őrzötte úgy egy-egy
rég elporladt elődnek eshetőleg hívebb, meg¬
bizhatébb képe készült el, mint lett volna
az, a melyet az illetőről saját, a művészet¬
ben elmaradott,
alkotni.
barbár kora tudott volna
Ezt tudva, lehetetlenség a hitelesség bí¬
zonyos fokát megtagadni Árpád-házi kírá¬