Stranica 28 [28]
T ÁLLUNK A
kor ha¬
tárkövénél, Szövétne¬
künk utolsót lobban,
s a félhomályban lát¬
juk a magyarságot,
a mint a határt át¬
történelmi
. Előtte hajnalhasadás, mögötte korom¬
sötét éjtszaka, Be akarnánk világítani abba
ől jöttek
a mi eleink, hol ringott a bölcsőjük, milyen
volt eddigvaló életük folyása, Mindhiaba!
Szövétnekünk kialudt, és tekintetiink a titok¬
zatos sötétségbe vész,
De mi ez? Valami gyenge fény kezd de¬
rengeni az éjtszakában, Pislogó láng, a mely
a sötétségbe, Tudni szeretnők, mei
hol elalszik, hol újra világol. Tétova jár,
mint a bolygótűz,. S amott egy másik ; majd
folvillan a harmadik, a negyedik is. Körü¬
löttük a sűrű sötétségben félhomály dereng,
s a szemünk látni kezd, Itt emberi kopo¬
nyákat lát, amott állatbőrökből összeaggatott
ruhákat. Majd földbe ásott hajlékok és
nyírfahéjsátrak tünnek elő a sötétségből ;
bennük kezdetleges szerszámok. Körülöttük
eleven élet van, szorgoskodik a nagy család
örege-apraja, Egy pár férfi a nagy halfogó
hálót húzza a part felé, mások valami
horgászó szerszámokat hordanak a csó¬
nakba.
Az asszonynép a lábasjószág után lát vagy
fon és varr. Távolabb egy csapat ember
az íját és a nyilait fedi rendbe, aztán
lóra pattan. Nem vadat űzni mennek most,
mert az ebeiket visszaparancsoljak ; hada¬
kozni mennek. Errébb ismét más kép tűnik
a szemünkbe. A mi eleink békességben él¬
nek együtt egy másik, kisebb néppel, Most
már több a háziállatjuk, s a földjük sem
hever parlagon, hanem búzát, árpát, szől¬
lot-mit terem, A férfiak fegyverzete eziist¬
tel van kiverve, homlokukon aranylemez
villog, lófjerszámuk diszes; az asszony¬
nép gyűrűkkel, gyöngyökkel, fiilénfiiggok¬
kel ékeskedik. De az újért nem hagyták el
a régit. Most ís zsákmányul ejtik a folyók
halait s az erdők vadait. A lovat éppoly
jól megiilik és nyilaikat éppoly biztosság¬
gal eregetik az ellenségre, mint annakelőtte,
S ha ajkuk szóra, dalra nyílik, ugyanaz
a nyelv árad róla, a melyet ősapáiktól
örököltek, csakhogy most már fejlettebb és
szóban gazdagabb.