Oldal 48 [48]
A profit nem a tudása, a felszerelése különbözteti meg az
amatőrtől, hanem az, hogy legalább közepes képet tud hozni ak¬
kor is, ha a téma nem fotogén, és a fények borzalmasak. Amikor
a saját dolgaimat fotózom, akkor ilyen értelemben amatőr va¬
gyok. Nem érdekel minden, hanem szűkítek. Ha megrendelésre
megyek, akkor szinte mindig sorozatfelvételre van állítva a gé¬
pem, hogy meglegyen a tökéletes kép, pl. sikerüljön egy vizuális
gag. Saját magamnak viszont jóval lassabban, csendesebben
fotózok, ritkábban exponálok, és megesik, hogy használhatatlan
lesz az egész nap. A tanyavilágban sokszor ki se megyek, ha
nem jók a fények. Egy eltervezett anyagomhoz öt évet vártam
a megfelelő időjárásra, arra, hogy teljes hó és teljes köd legyen.
Még dokumentálásnak számít, ha öt évet vártál egy képre?
Az a kép egyszerűen jobban nézett ki így, tudtam, hogy csak ak¬
kor fog igazán működni. Igen, ez szubjektív dokumentarizmus.
De bárki, aki felemeli a fényképezőgépet, szubjektív lesz. Azzal,
hogy milyen objektívet használ, milyen blendét, merre fordul...
Talán egy 360 fokos videó állna legközelebb az igazsághoz.
Például vegyünk egy tüntetést. Kit fotózzunk le? Azt emeljük ki,
ha két ember összeverekedett? Sőt, tegyük azt a címlapra? Egy
háború fotózásakor a fotós már azzal oldalt választ, ahol éppen
van. Ezért szerintem a képek nem élnek meg képaláírás nélkül;
tudatosítani kell, hogy a fénykép az igazságnak mely szeletét
mutatja.
A fotótól mindig a nettó igazságot várjuk; sokan azt hiszik, hogy
a fotó bizonyíték, nem tud hazudni. Pedig csak azt tud. De van¬
nak a hazugságnak szintjei. Ha hírképet nézünk, az ne legyen
beállított. (A portré más, ott az alany már beszélgető viszony¬
ban van a fotóssal.) Hozzáadni és elvenni nem szabad a képhez:
ez a World Press Photo és más fotós pályázatok alapszabálya.
Csakhogy néha elég elfordulni a helyszínen, vagy levágni a kép
szélét, hogy eltűnjön egy ember a képről. Egy angol indiai fotós,
Souvid Datta munkái körül van most éppen botrány. A befutott
fotóelit tagja, nagy ösztöndíjakat nyert. Kiderült, hogy 5 évvel
ezelőtt Mary Ellen Mark képeiről kivágott figurákat, és áttett a
sajátjára. Ami egy kicsit már erős.
Csakhogy a srácra eredetileg amiatt figyeltek fel, hogy egy indiai
bordélyházban lefotózta a1 6 éves prostituáltat egy ügyféllel. Fö¬
löttük állva fényképezett, a lány arca látszik, a pasié nem. Egy 16
éves fiatal látható a képen aktus közben, arccal és névvel. Még
ha bele is egyezett mindebbe, akkor se egyezhet bele: teljesen
kiszolgáltatott, valószínűleg el is rabolták. De jellemző módon
nem ezen buktak ki az emberek, hanem azon, hogy a fotós át¬
másolt egy figurát. Pedig sokkal mélyebb a szakmai probléma.
Ilyen érzékeny sztorit nem szabad így megfotózni, csak eggyel
okosabban. Nem tabutéma, foglalkozni kell vele, de nem ilyen
formában.
Te voltál már olyan helyzetben, hogy úgy döntöttél:
valamit inkább nem mutatsz meg?
Próbálok mindent úgy fotózni, hogy vissza tudjak menni utána,
bár vannak helyzetek, ahol nem érdemes kedvesnek maradni,
hanem fel kell vállalni a konfliktust, főleg politikai témában. De
szeretném, hogy akiket lefotózok, önmaguk számára önazonos¬
nak maradjanak. Ha neonácikat fényképezek, akkor nem fognak
kiskutyasimogató úriembereknek tűnni, de azt sem fogják érez¬
ni, hogy kihasználtam őket, hanem büszke neonáciknak látják
magukat.