Stranica 87 [87]
A hármaskép (Triptichon) formai megjelení¬
tésében, osztott mezős tagolásában a
középkori szárnyas oltárok szerkezetét
idézi. Valószínűleg a kép készítésekor
mélyen élt bennem az az élmény, amelyet
Matthias Grünewald (1475-1528) Colmar¬
ban, a Musee d Unterlinded-ben látott
isenheimi oltárképe váltott ki, azonban a
felfedezhető , rokonság" nem tartalmi,
hanem formai jellegű. Nem egy múltban
történt esemény, a keresztre feszített Krisztus
szenvedése, és a korabeli kivégzésnek az
a szégyenteljes módja foglalkoztatott
(ezt a művészettörténetben jelentős festők
már többször feldolgozták), hanem , jelen
időben" a környezetpusztítás, az ember és
tételesen pedig két — evilági szenvedésében
egymásra utalt, magányos gyötrődésében
egymás felé közelítő, összekapaszkodó
emberalak megjelenítése. A forma tehát a
gondolat hangsúlyozását, a látvány felerősí¬
tését jelenti. Egyes képeim kimunkálásakor
— bár a felvételnél, mint képi alapanyag
készítésekor mindenkor a gyors reagálás
jellemez — a megszokottnál is többet kisér¬
letezek, töprengek és tépelődök. Mindig az
adott témához választom a megfelelő esz¬
közt, a legkifejezőbb formát, hiszen nem
mindig a ,jó pillanat" megragadásán múlik
az eredmény. Tudatosság, ösztön, intuíció,
és olykor a véletlen, mint a Triptichon ese¬
tében is. A képhármasra jellemző , hideg"
kék színt, amely a pszichikai hatása miatt
igencsak fontos, választhattam volna akár
tudatosan is, ám jelen kép esetében a szó¬
rakozottságom , segített". Egyik este —
valamikor 1978. májusában — a Wroclawi
Pantomim Együttes vendégjátékát fényké¬
peztem a Vígszínházban, és a színpadi
világítás, a lámpák fénye miatt műfény diát
töltöttem a fényképezőgépbe. Másnap
azonban a Tisza-tónál kellett dolgoznom,
és a tájat a gépemben maradt műfény-film¬
re fényképeztem tovább. Másnap haza¬
térve, mint aki jól végezte dolgát, a leex¬
ponált tekercset beadtam a laborba. A
lehívott anyagot kézhez kapva, majd elájul¬
tam: csupa kék volt az egész. Mérgemben
már lendült is a kezem a szemétkosár
irányába, de a megszokott rutinból, vagy a
szabályokat mindig kétkedéssel fogadó
lázongó természetemből következően,
még egyszer átnéztem a diákat az
átvilágító-asztalon. Es a kék szín — amely
figyelmetlenségem miatt, durva hibaként
keletkezett — egyre csodálatosabbnak tűnt.
Elfelejtkeztem én a Búvárnak leadandó
anyagomról is, annyira belébódultam ebbe
a gyönyörű kékvarázsba. Kiválasztottam
egy felvételt — egy elpusztult fa emelkedik
ki a tó vízéből — amelyből duppdiat készít¬
tettem, majd , játszottam" tovább: oldalhe¬
lyességet cseréltem, ,szendvicseltem", a
két szélső kép tükörfordításába foglaltam
az egymásrácsúsztatottat. Formailag pont
olyan lett így, mint az említett szárnyas
oltár, csak éppen nem angyalok, szentek
lebegtek meleg gyertyafényben, hanem két
— nagyon is földhöz ragadt — egymás felé
tartó, majd egymásba kapaszkodó alak:
egymást ölelni vágyó ember egy pusz¬
tulásra ítélt világ hideg kékségű végtelen¬
ségében. Allegória, metafora, jelkép, szim¬
bólum - léteznek ezek a fotográfiában is.