Oldal 267 [267]
sök és a hüllők közti különbségtételről volna szó. A homo sapiensnek a biológiai evo¬
lúció egységes rendszerén belül tulajdonít felsőbbrendűséget más fajokhoz képest, és
ezt képességeivel, végső soron jobb felszerelésével magyarázza, megfeledkezve arról,
hogy ezek az értelmi—nyelvi képességek már nem a természetes kiválasztódás, sokkal
inkább a kulturális fejlődés vívmányai. Amikor fejlődésről beszél, Huxley az evolúciós
biológiában beigazolódott fejlődés-fogalmat alkalmazza minden további nélkül a tár¬
sadalomban végbemenő változásokra, ezért nincs tekintettel a fajnál kisebb populációs
egységek (kultúrák) döntő szerepére a fejlődés folyamatában. Egyike azoknak, akik
úgy vélték, hogy a természeti folyamatok mintájára elképzelt történelmi fejlődést a
természet törvényei, vagy azokhoz hasonló, univerzális szabályok irányítják. Kantnál
az egyetemes okság elvéből levezetett erkölcsi törvény, Hegelnél, Marxnál a történel¬
mi, másoknál közvetlenül a biológiai szükségszerűség: ösztönkésztetések, szükségle¬
tek, úgynevezett természetes hajlamok.
A biológiai tényből azonban nyomban ezután morális következtetést von le: az emberi¬
ség haladásának érdekében szerinte jogos és szükséges a természet leigázása, mert
enélkül, úgymond, nincs többé fejlődés. A történelmi haladás ugyanis nem csak egye¬
nes folytatása a biológiai evolúciónak, de annak egyedüli lehetséges folytatása is. Az
ember, mint írja, , az evolúciós haladás egyetlen örököse". Hogy miért és miképpen
vált fajunk , a jövőben elérhető bármilyen haladás egyetlen letéteményesévé", miköz¬
ben evolúciós sikere vagy sikertelensége a szó biológiai értelmében az eltelt idő rövid¬
sége miatt egyelőre megítélhetetlen (és a meccs pillanatnyilag, valljuk be, nem áll nye¬
résre), erre a kérdésre a röpirat nem ad választ. És mi történhetett közben a többiekkel?
Leállt volna a fejlődésük?
Az érvelés hézagait a meggyőződés ereje tölti ki: Huxley abban a tudatban készíti el a
eze,
epe,
dásban természet és tudomány hirtelen szerepet cserélnek: a tudományos csúcsragado¬
zó Darwin után száz esztendővel az evolúció felfedezőjéből annak egyedüli letétemé¬
nyesévé lép elő.
Ha valamiben, abban biztosan igazat kell adnunk az ökológiai válság történelmi gyöke¬
reiről értekező Lynn White-nak, hogy ez az egyszerre redukcionista és imperialista
elképzelés valójában a zsidó-keresztény emberkép illetve történelemfelfogás szekula¬
rizált változataként szilárdult meg a kora újkortól fogva." A Teremtő képmására alko¬
tott lény követel itt magának feltétlen elsőbbséget, csakhogy most már a biológia rend¬
szerében; és az üdvtörténet transzcendens tájékozódási pontjaitól megszabadított idő
halad tovább rendületlenül a maga kijelölt, egyenes útján — ezentúl végtelenből végte¬
lenbe. Ami nem változott, az a kiválasztottság büszke öntudata, morális gátlások nél¬
kül, hiszen nem tartozunk többé számadással senkinek és semminek. A haladás ügyé¬
nek szolgálata lett a legfőbb erkölcsi jó, a haladás értelme pedig az ember tökéletese¬
dése. A tökéletesedés mutatója tudományunk növekvő hatalma a természet és az embe¬
267