Stranica 256 [256]
OCR
nyára nem tévedés, ha a válogatásban, a fordítók kijelölésében Veljko Petroviénak tulajdonítom a főszerepet. Itt jegyzem meg, hogy az 5-6. szám Skrbics Tivadart jegyzi felelős szerkesztőnek, ő Nusié magyar fordítójaként szerzett érdemet, a 7. szám felelős szerkesztője Veljko Petrovic. Az ő munkálkodásához fűződik Mihovil Nikolié, Andrija Milcinovié, Sima Matavulj, Silvije Strahomir Kranjéevié, Jovan Ducié, Svetislav Stefanovié verseinek fordítása, valamint jórészt ő írta azokat a rövidebb prózai ismertetéseket, amelyek az egyes szerb és horvát szerzőket mutatták be. Az említetteken kívül Dórits István és a népköltészet átültetőjeként nevet szerzett Dömötör Pál található a fordítók között. Általában elmondható, hogy a válogatás híven tükrözi a modernség költőinek törekvéseit, nemcsak a válogatás, hanem a szemelvény, majd a rövid bemutatás együtt akár mai nézőpontból is kielégítőnek minősíthető. A szorgalmas és figyelmes olvasó (s ez jórészt a magyar irodalommal ismerős Veljko Petrovicnak köszönhető) a fordításokban rácsodálkozhatott az Ady előtti magyar modernséggel rokon jelenségre, inkább a szerb, mint a kevesebb közlés révén töredékesen közvetített horvát irodalom vonatkozásában. S ez aképpen is értelmezhető, hogy Veljko Petrovié elsajátította a modern magyar költői beszéd egy változatát, és ennek a szerb költészettel való vélt vagy valódi hasonlóságára építette magyar fordításait. Külön érdekesség Kranjéevicnek a szerb költő tolmácsolásában publikált magyar verse, mely tágabb regionális megfontolásokra utalhat. Annyi talán ebből a vázlatos előadásból is kitetszik, hogy Veljko Petrovié szerb költőként olyan magyar költői magatartással rokonul, amely az 1906-os esztendőt megelőző periódusban semmiképpen nem lehetett ismeretlen; így földerengett annak lehetősége, hogy ezekben a fordításokban föltetsző analógiák további együttműködésre ösztönöznek. A ,,hivatalossag” (mely magyar részről kezdetben megelégedett Jovan Jovanovic Zmaj, a 19. századi romantikus, valamint a magyar szereplőket és motívumokat a maga körébe vonó népköltészet átültetésével) kevéssé volt fogékony olyan lírára, amelynek művelői a modern francia irodalom felé fordultak. Ady franciás érdeklődése vita tárgya lett, a modernség képviselői pedig harcban a hivatalossággal, önnön legitimációjukért küzdöttek, saját irodalom- és világirodalomfelfogásuk elismerését kívánták elérni. Köztük Ady Endre volt az (mint volt róla szó), akinek költői programjában (új időknek új dalai) helyet kapott a dunatáji népekkel való együttgondolkodás, a , nemzetiségi" problémák méltányos-demokratikus kezelése. Mindkét célkitűzés: az európai modernséggel együtthaladás és a dunatáji népekkel való szövetkezés erőteljesen visszhangzott a szerb költészetben, és ennek következménye Ady lírájának olyan szerb értékelésében volt érzékelhető, mely Adyt fenntartás nélkül az európai modernség élvonalában látta. S ezzel egy újabb állomáshoz érkeztünk, olyan szerb-magyar viszonylathoz, melybe tekintve megállapíthatjuk: a kapcsolattörténeti adalékok poétikai összefüggésekké lesznek, a recepció pedig olyan ön- és irodalomközi értelmezéssé, melynek , következményei" egyként (volnának) értelmezhetők a szerb és a magyar irodalom történeti jelenségeit vizsgálva, amennyiben a kutatás fölfigyelne a transznacionalitásnak erre a különleges, ám a tipikus felé tartó eseményeire. 256
