Page 253 [253]
OCR
együttesekben nem értékelhető túlságosan magasra. Annak érdeme viszont tudatosításra vár, hogy egy olyan törekvésről ad számot, amely az anyanyelvi irodalmat nem elzárkózásában, nem önmagába fordulásában képzeli el, hanem nyitottságában. Olyképpen, hogy (ezúttal szerb—magyar viszonylatban) az ismerkedés, a fordítás révén új mozzanatok épülhetnek be, olyan új terület megszemlélésére kínálkozik alkalom, mely az anyanyelvi irodalom műfaji, hangvételi stb. gazdagodását eredményezi. Míg a közvetlen haszon emlegetése (irodalom)politikai jellegű (és némileg naiv is, az irodalomtól várván a politikai ellentétek csökkentését), az irodalmi értékek cseréje, más irodalmak tanulmányozása az anyanyelvi irodalom tájékozódását jelentékeny mértékben szélesíti, a regionális irodalmi tudat honosítására utalhat. 2) Ennél mai nézőpontból minden bizonnyal érdekesebb, egyben mindkét, azaz a szerb és a magyar irodalom alakulástörténete szempontjából lényegesen több tanulságot rejtő, ha olyképpen keressük a tipológiai analógiákat (adott esetben a fin de siécle irányzatpoétikai jellegzetességeit, valamint azt a stiluspluralizmust, amely az 1890 és 1918 közötti periódus szerb—magyar változataira jellemző), hogy a genetikus érintkezések belekomponálódására is figyelünk. Annyi az eddigi szakirodalomból kitetszik, hogy a franciás érdeklődés fölerősödése poétikai paradigmaváltást eredményezett, részint a költői magatartásokat, társadalom és művész viszonylehetőségeit illetőleg, részint a eper eze, igen beszédesen, hogy nagyjában-egészében egy irányba tart a két irodalom, a francia(és részben angol: Oscar Wilde!) költészettörténésekhez közeledve, megvalósul a konzervativ—népies irodalmi elgondolásoktól távolodó, a hazai tájlírától és az idillikus— régimódian historista elképzelésektől idegenkedő, Nietzschét olvasó, szecessziós festőiséget megvalósító költészet legitimalasa. Ebből nem hiányzik a korszak alapvető motívumainak (femme fatale, a tékozló fiú, az elvadult-átkozott földként szemlélt , haza") lírává építése. A szerb és a magyar modernségnek ezért válhatott jellegadó költői személyiségévé Ady Endre, aki Todor Manojlovié modern irodalmakat feldolgozó," es-széisztikusan fogalmazott történeti munkájában szintén olyan költőként jelenik meg, mint aki a 19. századi francia poéták nyomába lépve egymással ellentétes tényezőket mutat föl, méghozzá az ellentétek kereszteződési pontján, a régi kifejezéssel élve a locus terribilis és locus amoenus vidékeit bejárva, erotikus és metafizikus, pogány és keresztény szólamaival egy új vizionárius líra megszólaltatója, a modern európai életérzésnek éppen úgy reprezentánsa, mint a tragikus kettősség másikjának, az ázsiai nosztalgiának, azaz Kelet és Nyugat összeütközésének, egy dionysosi nyelviségnek és mentalitásnak jelződése. Isten, lázadás, nő, bor, haza egyidejűleg, összefonódottságában, életigenlő és szatirikusba hajló pátosszal jut kifejeződéshez. Az 1918-as demokrata és köztársasági Magyarország teljes joggal ismerte el a magáénak Adyt. Ezek a lelkesült sorok szembesíthetők egyfelől Manojlovié életrajzi adataival, nagyváradi jelenlétével, melynek során a magyar modernség meghatározó kiadványának (Holnapantológiák) szereplőivel találkozhatott, Adyval, Juhász Gyulával, továbbá a német verse253
