Stranica 250 [250]
OCR
szólva az akadémiai körök értetlenségeiről, az érthetetlenség, hazafiatlanság és erkölcstelenség vádjairól. A korszak legjelentősebb magyar költői nem pusztán azért nem viszonozták több szerb szerző gesztusát, mivel nem tudtak szerbül, hanem azért, mivel a magyar és a szerb irodalom , interferenciái" következtében a modern irodalom magyar megépítésében nem volt szükség a szerb tényezőre, a francia és az angol irodalomhoz maguk is eltalálták, s a szerb irodalomban, ha kerestek volna (de nem kerestek), nem leltek (volna) olyan mozzanatokat, amelyekre feltétlenül reagálni kellett volna, illetőleg, amely , üres helyek" kitöltésére ösztönözte volna őket. A szerb irodalom jelesei közül többen maguk meglelték az utat ahhoz az irodalomhoz, kultúrához (elsősorban a franciához), melynek példájából számos elemet átemelhettek a maguk törekvései közé (Jovan Duéió), és akadtak olyan költői kísérletek, melyek igénybe vették a magyar közvetítést (például Dusan Vasiljev Adyét). Ugyanakkor nem állítható, hogy a szerb írók fordítói tevékenységére ne érkezett volna magyar irodalmi válasz. Más kérdés, hogy az elsősorban a hivatalos intézmények segítségével történt. Ennek volt előnye: a megjelentetés bizonyossága. De volt hátránya: a magyar fordítók nem tartoztak a magyar irodalom élvonalába, költészeti—nyelvi felfogásuk inkább a 19. század elavulóban lévő metodológiájáról tanúskodott, s a dicséretesen jószándékú igyekezet nemigen párosult korszerű esztétikai érzékenységgel. Elsősorban olyanokat találunk a fordítók között, akik kétnyelvű vidékről származtak, így mindkét nyelv birtokában voltak (ugyanez mondható el a többi szláv nyelvből készült fordításról, oroszból a leginkább azok fordítottak, akik ruszin—ukran vidékről valók, jóllehet a budapesti egyetemen 1849 óta működött szláv tanszék). Ez egyben azt eredményezte, hogy a tisztességesen elvégzett fordítói munka nem késztette az irodalom iránt érdeklődőket, hogy a szerb fordításokat tartalmazó köteteket a kezükbe vegyék, mivel olyan költői nyelven szólaltak meg, amelyet a kortárs magyar epigon líra művelőitől fölös bőségben mar megtapasztaltak. Ennek az lett a sajnálatos következménye, hogy azok a folyóiratok, melyek az idegen nyelven megszólaló modernségről vagy azok magyar fordításairól egyébként szívesen közöltek kritikákat, nem tartották érdemesnek, hogy ezt a kissé antikváriusi fordítói szemlélettel készült poézist ismertessék. A következtetés eképpen szólhat: a szerb modernség fontos reprezentánsai beható tudásra tettek szert a magyar irodalom mozgasiranyait tekintve, mig a magyar modernség reprezentánsainak törekvései ugyan párhuzamosságokat mutatnak a szerb írók érdeklődésével (Rilke), azonban a szerb vonatkozásoktól függetlenül, azokról mit sem tudva végezték munkájukat. Annak ellenére, hogy 1910-ben egy sokak által olvasott, népszerű sorozatban antológiában volt olvasható a válogatás , Szerb költőkbőr"," mely az irodalomtörténeti adatokat Jovan Gréié művéből (Istorija srpske knjizevnosti, 1903) vette, és mely köszönettel nyugtázta Tihomir Ostojié (újvidéki tanár), Milan Popovié (óbecsei orvos) és Nikola Belestin (óbecsei ügyvéd) segítségét. A fordított költők névKostié azért hiányzik, mert a fordítót hivatali munkája gátolta antológiája kiteljesítésében. Az első költő a sorban: Branko Radiéevic, őt követi Djura JakSi¢, Jovan Jovanovié Zmaj. Dimitrije Popovié, Milorad Popovié Sapéanin, Nikola Petrovié Njegos, Jovan 250
