OCR
Hozzá kell tenni, hogy ezt a , pálfordulást" részben az eredményes politizálás keretei kényszerítették ki. A nemzetépítés feladása volt a feltétele annak, hogy a kisebbségi magyar pártok kormányzati tényezővé váljanak. Másrészt a magyar pártok azért vesztették el nemzetépítő jellegüket, mert azok vezetői magát a politizálást (a kormányzati szerepvállalást) fontosabbnak és a maguk szempontjából előnyösebbnek tartották annál, hogy nemzeti közösségük érdekeinek következetes és bátor képviselete miatt netán , rendszerellenes nemzetpolitikus” gyanújába keveredjenek. Megfelelési kényszerről beszélek, amelyhez az ideológiai magyarázat az volt, hogy az államépítésben, a közjogi rendszerben való részvétel fontosabb mindenféle ,, nacionalista" elkülönülési törekvésnél. A nemzetvédelmi magatartásnak csak addig volt értelme, amíg a magyar kisebbség , ellenzékből" politizált. , Bátor kiállás" csak addig volt, míg a magyar pártok számíthattak a nemzeti érzelmű közhangulat egyértelmű támogatására. Miután azonban a kezdeti lelkesedés elpárolgott, az osztatlan támogatottság csökkent, kérdésessé vált, hogy voltaképpen miben is áll a sikeres pártpolitika? Meddig lehet a kisebbségi érdekvédelem terén anélkül elmenni, hogy az a pártpolitikai sikertelenségéhez vezetne? Paradox módon — adott körülmények között — a , siker" zálogát egyre inkább a nemzeti érdek fokozatos feladása jelentette. Így kerültünk a 22-es csapdájába: maga a nemzeti érdekvédelem vált a sikeres pártpolitika akadályává, a politika (ilyetén) ,, sikeressége" viszont rövid úton elvezetett a valós közösségi érdekek feladásához. A kollektív kiállás hiánya Anélkül, hogy a kisebbségi magyar közgondolkodást megosztó ellenségeskedést élesztgetném — amely annak megítélése körül formálódik, hogy vajon túl nagy árat fizettünk-e a nemzet újjászületéséről szőtt álmainkért, vagy ellenkezőleg, nem tettünk érte eleget (semmit) —, vissza kell térnünk az alapkérdéshez. Mit is akartunk tulajdonképpen? Mi volt az, amit a kisebbségi magyar pártok vezetői eldöntöttek? És mi volt az, amit az , őket követő nép" ebből meghallott és megértett? Lehetséges, hogy , lent a nép" meg sem hallotta, hogy , fent a vezetői" mit akartak? Csakugyan rossz volt a kommunikáció, ahogyan azt Bakk Miklós gyanítja? Más kérdésekre is jó lenne választ kapni. Tudjuk-e, hogy kik közül verbuválódtak a kisebbségi magyar közösségek legújabb kori vezetői? Kik voltak? Mit akartak? Mit tartottak (és tartanak) fontosnak, közlésre érdemesnek, célszerűnek, alkalmasnak? Mikortól datálódik a demokrácia iránti elkötelezettségük? Milyen indulatok és ambíciók feszítik őket? Hiteles-e a magyar trikolórba való öltözésük? Egyáltalán: a meglehetősen siralmas állapotban levő magyar közösségek létérdeke köszönőviszonyban van-e a föléjük nőtt régi-új intézményekkel, pártpolitikai törekvésekkel? Megannyi kérdés, amelyekre nincs válasz. Ha a múlt század 90-es éveinek az elején Európában megkérdeztünk volna tíz embert, hogy a nemzeti identitás megőrzése céljából mit tartanának a legmegfelelőbbnek, tízből kilenc minden bizonnyal az autonómia valamelyik formáját említette volna. Mi is ezt az utat választottuk, noha ezen a téren meglehetősen járatlanok voltunk. Amikor a 227