Oldal 197 [197]
OCR
nék. — A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen emberek közt, idegen világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem — miközben e másik világról sem tudok semmi pontosabbat: legföljebb annyit, hogy nem létezik." Elutasítom azt a tetszetős gondolatot, miszerint ama , harmadik tér"-ről volna szó, bar teljesen lehetetlennek nem tartom. Ehelyett azt a negativitast emelném ki, amely a valahová és a senkihez nem tartozás közötti térbe helyezné Kertész munkásságát. Vitatni lehetne természetesen, mennyire perdöntő (és figyelembe veendő) egy szerző irodalmi önmeghatározása, nyilván egészen mellőzni aligha célszerű, inkább együtt-olvasandó a regényekkel, a naplókkal, a fordításokkal és a kritikai befogadással. Annyi megkockáztatható, hogy Kertész semmiféle rendszerbe besorolást nem igényel, a kritika meg kiindulhatna abból, hogy mind epika- és kultúraszemléletére (szigorú tagadását is beleszámítva) a nyitottság jellemző, a naplókban hivatkozott (köztük magyar nyelvű) alkotok , mennyisége" és egymástól távolsága további szempontokat kínál (Krúdy és Márai emlegetése például). Kertész másutt olvasható önjellemzése, , műhelyvallomása" más besorolási esélyeket kínál föl. Így Adorno olvasása nyomán döbben rá, hogy a Sorstalanság , technikája a tizenkét fokú, illetve szeriális, tehát az integrált komponálás módszerét követi. Megszünteti a szabad jellemeket és az elbeszélés szabad fordulatainak lehetőségét. A jellemek itt olyan tematikus motívumok, amelyek a regényen kívülről uralkodó totális struktúrában jelennek meg, minden ilyen témát tehát a Struktúra nivellál, az individuum minden látszatmélységét megszünteti, és e témák kizárólag a kompozíciós vezérelvhez: a sorstalansághoz való viszonylatukban fejlődnek" és variálódnak."?? Az irodalom és a zene összelátása, a zenekultúra lefordítása a regény nyelvére viszont olyan műveket idézhet meg, mint Thomas Mann Doktor Faustusa, Hermann Hesse Üveggyöngyjátéka, Marguerite Duras Moderato Cantabiléje. Itt sem csak a tematikai hasonlóság munkál, hanem — ha úgy tetszik — a kompozíciós technika, egy nem-irodalmi elv irodalmi lehetőségeinek próbája, ideértve annak környezeti-társadalmi vonatkozásait. Ez és ehhez hasonló megnyilatkozások azonban a 20. század irodalmi nézőpontból szemlélt történetének olvashatóságát és megírhatóságát akképpen kérdőjelezik meg, hogy kétségbe vonják az addig regényalakzatként fungáló műnem lineáris továbbgondolását, és a regény új nyelvének új rendszerként elfogadtatását sugalmazzák. Ez ismét más viszonylatokba állítja Kertész életművét, amelyet sokan hajlamosak pusztán a tematika felől értelmezni. Csakhogy az elmozdulás a kinálkozó alakzatoktól ösztönözte Kertészt, hogy kilépjen a hagyományos próza kínálta epikai világból, és részben választott-megélt tematikája másképp elbeszélésével közelített a 20. század más jellegű, de ugyancsak másképp elgondolt tematika feldolgozásával kísérletező alkotásokhoz. A ,,vilagkisebbségi” státus," amelyet Kertész adott önmagának, egyben a sérelmi regényírástól eltérő következtetéseket vont maga után, távoli, sántító hasonlattal élve a posztkoloniális regény sem maradt a sérelmi regénypolitizalasnal, hanem tudatosította ama , hibriditás"-t, amelynek révén a globalizációsintegráló törekvésekkel szemben a saját és idegen konfrontálása meggyőzőbbnek tűnhetett. 197
