Stranica 196 [196]
OCR
részleges érvényű megválaszolásához? A magam részéről kissé rögtönözve a trieszti Italo Svevót és a drohobyczi Bruno Schulzot említem, az előbbit olasz, az utóbbit lengyel irodalomtörténeti fejezetek tárgyalják, mint koruk legjelentősebb szerzőinek egyikét. Az előbbi olaszul írt egy példásan soknyelvű, többkultúrájú városban (noha érezte a feszültséget a , toszkán" szó és dialektusa között), az utóbbi lengyel nyelven alkotott, Kafka fordítója volt, műveiben továbbvitte, méghozzá a lengyel irodalmi groteszk felé, Kafka , abszurd"-ját. Hozzáteszem, hogy Kafkánál is, Schulznál is beszélhetünk arról a vallási-szellemi örökségről, amelyhez Kertésznek (saját megnyilatkozásai szerint) nincsen sok köze," Svevo a Triesztben olasz utóéletét megkezdő freudizmust építette bele regényeibe. Ami viszont megfontolandó, hogy Kertész megjelöli annak az irodalomnak kontextusát, amelyben művei jobb értelmezhetőségét elgondolja, s ez nem más, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és öröksége, mely azonban különféleképpen jelenik meg olyan , Monarchia-szerzők"-nél, mint Krúdy Gyula, Joseph Roth, Stefan Zweig vagy a lengyel Galicia-irodalom képviselői, Miroslav Krleza — hogy csupán, nem egészen találomra, néhány számottévő nevet említsek. Igaz, Kertész fontosságot tulajdonít annak, hogy zsidó írókról van szó. Olyanokról, lehetne továbbfűzni a gondolatot, akiket csak környezete tartott annak, szemben az ugyanolyan nyelven alkotó , nemzsidó" írókkal, meg olyanokról, akik, mint Bruno Schulz, annak a zsidó kisvárosnak történéseit dolgozták föl, mely szintén a maga módján , világ" volt. A Monarchia feltétlenül kontextus, a Monarchia öröksége vállalt, elutasított, nosztalgiával folelevenitett és visszafelé irányuló utópiaként elgondolt, , hivatalosan" megszünt — megszüntetett közös emlékezet, mely lehetővé tette a legkülönfélébb önmeghatározások létrejöttét, s ezáltal a több rendszerbe tartozást, a nemzeti irodalmiba, a birodalmiba, a középeurópaiba, az európaiba, a vallásiba stb. A Monarchiában a nemzeti irodalom ugyan választás elé állította az írástudót, de a kétnyelvű író sem volt ritka, és éppen Kafka (vagy Rilke) jelzi, hogy önmagában a nyelv nem határozza meg a hovatartozást." Ugyanakkor Svevo magánéleti kétnyelvűsége, részvétele a Monarchia gazdaságában nem volt akadálya sem irredenta érzelmeinek, sem olasz nyelvű irodalmi munkásságának. A Kertész megpendítette problémára tehát nemigen lehet megnyugtató feleletet adni, viszont továbbgondolni érdemes. A kizárólag magyar nyelvű írásbeliségből szerinte közvetlenül nem vezethető le regényírása, innen nincsen közvetlen , őse", így , senkivel nem rokon", legalábbis amennyiben intencióját fontosabbnak véljük, mint egy lehetséges , szoros olvasás" -t. Különös tekintettel arra, hogy Kertész idézett megállapítása retrospektív jellegű, regényeinek készítését csak részben kíséri hasonlóképp olvasható kommentár. Efféle: , Nem elég nem tartozni valahová, lehetőleg pontosan tudni kell azt is, hogy hová nem tartozunk." Idegenségérzete olyan (negatív) hagyomány tagadásában is jelentkezik, mint a 20-21. század kimondatlanul is tartósan jelen lévő megosztottság-tudata. S ha az Ady-versből Kertésznél mintha kimaradna a , Szeretném, ha szeretnének", följegyzéséből a , minden titkok" alkalmazott változata is kiolvasható: , Vettem egy könyvet, amely a magyarországi úgynevezett "népi-urbánus" problémát taglalja; ez olyan egzotikus, annyira idegen, mintha — mondjuk az elefántok nemi életéről szóló szakmunkát olvas196
