Stranica 193 [193]
OCR
replők fantasztikus személyisége miatt a történet annyira csodálatos, hogy Európában ilyesmi elképzelhetetlen volna, ám mégis annyira valóságos, mint akármely jeles történelmi esemény, amelyet okulásul, pedagógiai célzattal tesznek közzé az iskolák tankönyveiben." A posztkoloniális és a latin-amerikai történésekre alapozott világirodalom a táguló és kitágult jelen globalizálódó világának áramlatait és irányzatait érteti meg, olyan értelemben, hogy egyrészt megszűnik a központok között a hierarchia, másrészt centrum és periféria nemcsak olykor fölcserélődik (az újabb elemzések a Monarchia-irodalmak kutatási tapasztalataiból is leszűrtek valami hasonlót, egyúttal egy reflektálatlan , európai irodalmak", ,,curocentrizmus” tézisei után is kitéve a kérdőjelet), nem kevésbé nyitván ki a teret a hagyomány személyes, helyi, konfrontatív és újra-strukturálására törekvő értelmezése előtt. Ehhez képest némileg eltolódik a hangsúly a kelet-ázsiai, kínai irodalmak összehasonlító vizsgálatakor. Theo D’haen bőséges anyaggal szolgál, mikor áttekinti az olyan monografikus vállalkozásokat, amelyek ennek a régiónak igen sokszínű és esettanulmányokban rendkívül gazdag irodalomalakulásait hozzák a szakértők elé vitára, a magamfajta tökéletesen tudatlan érdeklődő elé megfontolásra. Olyan művek legalább cím szerinti bemutatása történik, mint amilyen például Karen Thornberé, aki a kínai, koreai, tajvani transzkulturális mozgásokról számol be a japán irodalomban, vagy az olyan komparatisztikai elgondolásokat alkalmazza a számomra merész (és persze, ellenőrizhetetlen) összevetésekre, mint Alexander Beecrofté: Szerzőség és kulturális identitás a korai Görögországban és Kínában (2010), vagy Wiebke Deneckeé: Classical World Literatures: Sino-Japanese and Greco-Roman Comparisons (2014). Mig Thornber egyfelől egy area integrált kulturális egységéről szól, másfelől bemutatja, hogy a japan irodalom a Meiji-restauraciot követőleg alkalmazkodni látszott az európai vonalhoz, és Dominguez terminológiájával élve a kelet-ázsiai centrismo reprezentánsának minősíthető. Beecroft viszont nem kultúrákat hasonlít össze, hanem azt, miként funkcionál a szerzőség a korai Görögországban és Kínában. A továbbiakban a kritikus kitér olyan művekre, természetesen a prózai epikára, amelyek nyilvánvalóan abból a célból készültek, hogy lefordítsák más nyelvekre (, many novels do not simply appear in translation... they have been written for translation from the start.") A fordítás nem másodlagos folyamat, de elsődleges, nem egy közülük reflektál a fordításra. A történeti példa természetesen Cervantesé, de idesorolódnak J. M. Coetzee kései művei, Haruki Murakami vagy Orhan Pamuk néhány alkotása. Szemléletesen példázza a guadeloupe-i írónő Maryse Condé, akinek műve, La migration des coeurs-je (1995) francia átírása az Üvöltő szeleknek, amelyet az írónő férje, Richard Philcox ültetett át Windward Heigths címen angolra (2003). Még egy mozzanat kívánkozik ide. Sok egyéb mellett az áttekintő tanulmányban befejezésül újra hangsúllyal említődik az irodalom és a geopolitika közötti viszony. Az idevonatkoztatható, nem feltétlenül irodalomkritikai/történeti művek rövid bemutatását követőleg a tárgykör egyik megalapozásául számító könyvről emlékezik meg D’haen, Mads Rosendahl 2008-ban kiadott Mapping World Literature-jéről. Ama bizonyos konstellacióban, amely a művek világából létrehozza a worldinget, ugyanúgy meglelhetjük Marco 193
