Stranica 193 [193]
replők fantasztikus személyisége miatt a történet annyira csodálatos, hogy Európában
ilyesmi elképzelhetetlen volna, ám mégis annyira valóságos, mint akármely jeles törté¬
nelmi esemény, amelyet okulásul, pedagógiai célzattal tesznek közzé az iskolák tan¬
könyveiben." A posztkoloniális és a latin-amerikai történésekre alapozott világiroda¬
lom a táguló és kitágult jelen globalizálódó világának áramlatait és irányzatait érteti
meg, olyan értelemben, hogy egyrészt megszűnik a központok között a hierarchia,
másrészt centrum és periféria nemcsak olykor fölcserélődik (az újabb elemzések a
Monarchia-irodalmak kutatási tapasztalataiból is leszűrtek valami hasonlót, egyúttal
egy reflektálatlan , európai irodalmak", ,,curocentrizmus” tézisei után is kitéve a kérdő¬
jelet), nem kevésbé nyitván ki a teret a hagyomány személyes, helyi, konfrontatív és
újra-strukturálására törekvő értelmezése előtt. Ehhez képest némileg eltolódik a hang¬
súly a kelet-ázsiai, kínai irodalmak összehasonlító vizsgálatakor. Theo D’haen bőséges
anyaggal szolgál, mikor áttekinti az olyan monografikus vállalkozásokat, amelyek en¬
nek a régiónak igen sokszínű és esettanulmányokban rendkívül gazdag irodalomalaku¬
lásait hozzák a szakértők elé vitára, a magamfajta tökéletesen tudatlan érdeklődő elé
megfontolásra. Olyan művek legalább cím szerinti bemutatása történik, mint amilyen
például Karen Thornberé, aki a kínai, koreai, tajvani transzkulturális mozgásokról
számol be a japán irodalomban, vagy az olyan komparatisztikai elgondolásokat alkal¬
mazza a számomra merész (és persze, ellenőrizhetetlen) összevetésekre, mint Alexan¬
der Beecrofté: Szerzőség és kulturális identitás a korai Görögországban és Kínában
(2010), vagy Wiebke Deneckeé: Classical World Literatures: Sino-Japanese and Gre¬
co-Roman Comparisons (2014). Mig Thornber egyfelől egy area integrált kulturális
egységéről szól, másfelől bemutatja, hogy a japan irodalom a Meiji-restauraciot köve¬
tőleg alkalmazkodni látszott az európai vonalhoz, és Dominguez terminológiájával
élve a kelet-ázsiai centrismo reprezentánsának minősíthető. Beecroft viszont nem kul¬
túrákat hasonlít össze, hanem azt, miként funkcionál a szerzőség a korai Görögország¬
ban és Kínában.
A továbbiakban a kritikus kitér olyan művekre, természetesen a prózai epikára, ame¬
lyek nyilvánvalóan abból a célból készültek, hogy lefordítsák más nyelvekre (, many
novels do not simply appear in translation... they have been written for translation
from the start.") A fordítás nem másodlagos folyamat, de elsődleges, nem egy közülük
reflektál a fordításra. A történeti példa természetesen Cervantesé, de idesorolódnak J.
M. Coetzee kései művei, Haruki Murakami vagy Orhan Pamuk néhány alkotása.
Szemléletesen példázza a guadeloupe-i írónő Maryse Condé, akinek műve, La mig¬
ration des coeurs-je (1995) francia átírása az Üvöltő szeleknek, amelyet az írónő férje,
Richard Philcox ültetett át Windward Heigths címen angolra (2003). Még egy mozza¬
nat kívánkozik ide. Sok egyéb mellett az áttekintő tanulmányban befejezésül újra
hangsúllyal említődik az irodalom és a geopolitika közötti viszony. Az idevonatkoztat¬
ható, nem feltétlenül irodalomkritikai/történeti művek rövid bemutatását követőleg a
tárgykör egyik megalapozásául számító könyvről emlékezik meg D’haen, Mads Ro¬
sendahl 2008-ban kiadott Mapping World Literature-jéről. Ama bizonyos konstellaci¬
óban, amely a művek világából létrehozza a worldinget, ugyanúgy meglelhetjük Marco
193