Stranica 85 [85]
illető nemzet többséget alkot, ott a magyar államnyelv mellett a többségi lakosság
nyelve is legyen hivatalos nyelv. Kérték, hogy a parlamentben a képviselők a saját
anyanyelvüket is használhassák. A tervezet ugyanakkor tartalmazta azt a javaslatot is,
hogy engedélyeztessék az anyanyelv széles körű használata az oktatásban, valamint
hogy minden nemzet rendelkezhessen nyelv és irodalom tanszékekkel az állami egye¬
temeken. Ebben a tervezetben gyakorlatilag minden megtalálható, amit a trianoni
utódállamokban a kisebbségbe került magyarság mind a mai napig követelésként fo¬
galmaz meg!
1867 után az osztrák és a magyar rész eltérő fejlődési pályára állt. A , történelmi" Ma¬
gyarországon a magyar nemzetnek a — francia mintát követő — nyelvi megalapozású
megteremtését az a Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter (1872—1888)
szorgalmazta a legjobban, aki az 1848-as forradalmi események közepette családjával
együtt Bécsbe, majd Münchenbe menekült. Az oktatás nyelvét érintő, és a magyart
kötelezővé tevő törvények egészen az első világháború végéig sorozatban követték
egymást (kezdve az 1879. évi XVIII. törvénycikktől). Ez egyben azt is jelentette, hogy
a kezdetben nagy mozgásszabadsággal (autonómiával) rendelkező felekezeti iskolákat
is jogi eszközökkel kellett kényszeríteni, amit leginkább az erdélyi románság sérelme¬
zett.
A modern magyar nemzetépítés szempontjából a Bibó István által , rafinált és hazug
építménynek" minősített 1867-es kiegyezés tulajdonképpen egy elszalasztott lehetőség.
Az ekkor uralkodóvá váló magyar nemzetfelfogásba ugyanis valójában nem tartoztak
bele a magyarul beszélő alsó (döntően paraszti) néprétegek, és nem tartozhattak bele a
már más nemzeti identitással rendelkező — vagy például a románság esetében főként
paraszti, jobbágyi származású — népcsoportok sem. A magyar nemzet továbbra is ren¬
di, feudális jellegű maradt. Egyedül a vagyonos — döntően német és zsidó származású
polgári réteg — felé vált nyitottá; érdekből. Ez mindösszesen a lakosság kb. 10%-at
jelentette: ez volt a tulajdonképpeni értelemben vett magyar nemzet!
1867 után a magyar elitet (hozzávetőlegesen 2000-2500, egymással sokrétűen összefo¬
nódott családot), amelytől távol állt mindennemű meritokrácia (tehetségre és teljesít¬
ményre alapozott társadalmi felemelkedés és előre haladás), elbűvölte a saját hatalmi
harcának kényszerképzetéig. Mindeközben az alsóbb (nyomorgó és jogfosztott) népré¬
tegekben, már nem annyira a magyarság asszimilált, hanem a magyarságot asszimilál¬
ták (például a románság Erdélyben).
Ellenben a zsidóság hiába fogadta el az asszimiláció fejében felkínált gazdasági sza¬
badság és érvényesülés társadalmi szerződését, mert — a döntően katolikus közegben —
az 1880-as években megjelent az intézményesülő antiszemitizmus, amely a rendiségen
túlmenően a magyar nemzet (románsággal szemben már megfogalmazott) faji dimen¬
zióját 15 erősítette. Mindezek a folyamatok Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején
kristályosodtak ki, aki politikai érdekből a kiegyezés vehemens ellenzőjéből annak
elkötelezett védelmezőjévé vált. Az ő korában meghonosodott politikai kultúra (despo¬
85