OCR
révén. 1863-1864-ben a Nagyszebenben ülésező erdélyi diétán a román küldöttek azt is elérték, hogy a diéta megszavazta a román nemzetnek és a román felekezeteknek a többi nemzettel és felekezettel való egyenjogúsítását, valamint a román nyelvnek a közigazgatási és közéleti használatba való bevezetését. A gyakorlatban azonban minderre nem került sor. Az 1867-es kiegyezés: elhibázott nemzetfejlődés Közben ugyanis az európai geopolitikai helyzetben markáns változások álltak be. Az itáliai katonai kudarcok után (például Lombardia elvesztése 1859-ben) a Habsburgok számára a Poroszországgal vívott háború is csúfos vereséggel zárult. A königgrátzi (vagy sadovai) csatában a poroszok tönkreverték az osztrák haderőt, minek következtében a Habsburgok elestek a német egység megvalósításának lehetőségétől. A Habsburgok európai kudarcai erőpozíciót teremtettek a magyar nemesség számára, amely érdekeltnek mutatkozott abban a kiegyezésben, melyet Deák Ferenc neve fémjelez. Érdemes lenne legalább vita tárgyává tenni, hogy ez milyen formában vezetett el az első világháborút vesztesként befejező Magyarországhoz és a trianoni békediktátumhoz?! Megfontolandó lenne, amit Kossuth Lajos a Deákhoz intézett Kasszandralevélben így fogalmazott meg: , minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosíték marad még fenn, mellyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom vigasztalhatná, hanem legalább mystificalhatna, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos??? A kiegyezéssel a Habsburgok megmentették önmagukat és a birodalmukat, a magyar nemesség pedig hatalmi pozícióba került a Monarchia magyar területén. Vitathatatlan tény, hogy gazdaságilag statisztikákkal alátámasztható fejlődés indult meg. Na, de társadalmi szempontból? Alexandru Roman (1826—-1897) erdélyi román politikus, úgy fogalmazott, hogy a dualizmus az , első lépés a monarchia föderalizálása felé, vagy pedig az utolsó lépés a széthullás előtt". Mivel a magyar elit következetesen megakadályozta az előbbit, ezért törvényszerűen a második következett be! Önmagában is sokatmondó tény, hogy a sokat emlegetett 1868. évi híres/hírhedt XLIV. törvénycikkel szemben, amely a nemzetiségi egyenjogúságot az egyének szintjén kimondta ugyan, de semmiféle kollektív érdekérvényesítést nem tett lehetővé, és főképpen semmiféle szankciót nem tartalmazott a törvény megsértésének esetére, a román Anton Mocioni (1816—1890) és szerb Svetozar Miletié (1826—1901) képviselők által benyújtott nemzetiségi törvénytervezetet, amely egyenlő jogokat kért a magyar állam valamennyi nemzete számára, még csak vitára se bocsátották. Ez a tervezet már annak bizonyítéka, hogy a magyar (még mindig rendinek mondható) nemzetfelfogás mellett és azzal párhuzamosan a Kárpát-medencében más (sokkal korszerűbb és kornak megfelelőbb) nemzetfelfogások is kialakultak. A javaslattevők azt szorgalmazták, hogy politikai szempontból egyenlő nemzeteknek ismerjék el a magyarokat, a románokat, a németeket, a szerbeket, a szlovákokat és a ruténeket. Azokban az övezetekben, ahol az 84