gyomány valamely kiemelt örökségét megmenteni... Bizonnyal sokféle szépírás van,
melyben ezek az örökségi elemek folytonosan virulnak, van tematika is bőven, me¬
lyeknél még ott lapul a drámai történésben vagy a szavak restanciáiban a mozdulat és
indulat gazdag eszköztára, s akad írói szándék is elegendő, hogy mentális és morális
hagyatékkal gazdagítsa az írásbeszéd elmúlt száz esztendejét. De messze nem baj,
hogy a fiatal és mondanivalóval bíró, valami-bármit is egységben látni bátor hang úgy
jelenik meg itt, mint amelynek távoli horizontján a magyarországi társadalomleírás
mivesebb stilusrétege tükröződik. Tükröződik is, de újra is kezdődik, mégpedig nem a
folytonosság-hagyományba kapaszkodva, hanem kortárs eszmékre és témákra fóku¬
száltan, kortárs jelenségeket történeti kontextusba ágyazva, vagy történeti jelenségeket
a lehetséges akkori és mai olvasatok lapozgatós könyvébe rejtve.
A tanulmányok, elemzések, körképek és áttekintések műfaja valahol a társadalomtör¬
téneti esszé és a politológiai szociográfia határvonalán keresi illeszkedését egy (talán
frissen föllelt, talán itt és most először megalkotott) tudástartományhoz. Ha az első
világháború individualizmusát (Péterfi Gábor), a korabeli Magyarország összeomlását
(Veres Sándor), a tanácshatalom vidéki napjait (Paár Ádám, Ecker Olivér) bemutató